Mirõl lehet felismerni ?

Mirõl lehet a világi emberen észrevenni, hogy érett az ösvényre lépéshez; hogy elérkezett számára az idõ, amikor az út elsõ szakaszán haladhat? Ha életében a mások iránt való önzetlen szolgálattétel, a mások javára szolgáló áldozatkészség mutatkozik; ha kész mindazt, amit a világ értékesnek, kívánatosnak talál, feladni azért az ügyért, melyet helyesnek ismer; ha belátja mindannak értéktelenségét, amiért a világ rajong, és értékesnek csak azt tekinti, amit ideálja megvalósításáért tehet. Ha ezt látjuk megnyilvánulni vala­kiben, akkor tudjuk, hogy az illetõ megérett az útra.

Nem is az a lényeges, hogy miért lelkesül az illetõ, a fõ az, hogy lelkesüljön olyanért, ami az emberi szellem fejlesztését elõsegíti. Nem kell, hogy mi helyesnek találjuk az õ ténykedését, hogy mi hevüljünk azért a bizonyos célért, amelyet õ követendõnek talál, és amelynek idejét, vagyonát, erejét, életét szenteli, hanem, ha mi azt találjuk, hogy készségesen feláldoz mindent azért, amit õ helyesnek talál; hogyha azt találjuk, hogy neki az áldozat, melyet hoz, öröm; hogy semmiféle jutalmat nem igényel és minden törekvése arra irányul, hogy ideálját a megvalósuláshoz közelebb vigye, akkor megtaláltuk benne a szükséges lelki hajlandóságot. Csak az az illetõ közelítheti meg a szûk ösvényt, melyen át haladhat, aki szolgája akar lenni az emberiségnek, aki félretesz mindent, ami õt ebben a szolgálatban gátolná, és akinek legfõbb öröme másokat segíteni és testvéreit szolgálni. Nem valami idegenszerû, misztikus ötlet ez, hanem ellenkezõleg, nagyon is gyakorlati gondolat. Közülünk bárki, ha egyszer a szellem felébredt benne, meg is találja a szolgálathoz való alkalmat. Nem ima vagy meditáció kérdése ez tulajdonképpen, noha a meditáció tényleg tápláléka a léleknek, melybõl bensõ életét nyeri. A szeretet tüzében égõ szív az, mely után a Mesterek néznek, mikor tanítványaikat az emberek közül kiszemelik. A szeretet lángját keresik, mely bevilágítja az emberi önzés és küzdelem sötét éjjelét. A szeretet olajából táplálkozó lángoló szívet keresi a Mester, s ha megtalálja valakiben, akkor tudja, hogy tanítványainak száma megszaporodott.

Az elsõ lépés megtétele nagyon egyszerû, és sokak számára mégis milyen nehéz De ha fölvillant bennünk a testvéri szeretet tüze, és készek vagyunk érdekében feláldozni mindent, akkor legyünk meggyõzõdve, hogy a Mester figyelme felénk fordul. De elõbb át kell esnünk a megtisztulás folyamatán, amelyet a keresztény egyház is elõír, vagy pedig a megpróbáltatások útját kell járnunk, miként azt a keletiek tanítják. A konkrét módon gondolkodó európai ember számára a keleti módszer inkább hozzáférhetõ, mint az általánosabb, talán kissé ködös meghatározások, melyeket a keresztény könyvekben ezekre a dolgokra vonatkozóan találunk, mert Keleten könnyebben fér meg egymás mellett a tudomány és a vallás, mint Nyugaton.

Miféle képességeket kell szereznünk, ha már az ösvényen vagyunk, és az úgynevezett beavatás elõtt állunk? Mindenekelõtt ki kell magunkban fejlesztenünk azt a képességet, mely megkülönbözteti az örökkévalót a mulandótól, a valódit a képzelttõl, a szellemit az idõlegestõl. Fel kell ismernünk mindezeket nemcsak környezetünkben, hanem magunkban is. Fel kell ismernünk az élet minden körülményei között. Valahányszor választás elõtt állunk, rá kell ismernünk a valódi értékekre, amikor a hamis értékek csalóka módon elõttünk pompáznak. Helyes ítélõképességre kell szert tennünk, hogy megkülönböztessük azt, amiért érdemes élni és harcolni, attól, amiért nem érdemes. Fel kell ismernünk mulandó értekét a hírnévnek, hatalomnak, társadalmi állásnak, mindazoknak a dolgoknak, amelyek bármely pillanatban elenyészhetnek. Ellenben nagy súlyt kell helyeznünk jellemünk fejlesztésére, lelkünk nemesítésére, egyszóval mindazon belsõ értékekre, melyeket a nagyvilág semmibe sem vesz. Mellõznünk kell azokat, melyek után a világ kitartóan törekszik.

Meg kell tudnunk különböztetni az értékeset az értéktelentõl mindenben, ami bennünket az életben körülvesz. Fel kell ismernünk férfiben, nõben egyaránt az istenit, amely mindnyájunkban megvan. Nem az emberek hibáit, gyarlóságait kell látnunk, hanem igyekeznünk kell mindenkiben felismerni a felsõbbrendû képességeket. A legjobbat lássuk meg, és nem a rosszat, mert csak így azonosíthatjuk magunkat azzal, ami az emberekben jó, s csak így segíthetünk rajtuk. Ha gyûlöljük a bennünk levõ rosszat, ezáltal csak a rossz erejét növeljük, és megnehezítjük az ember küzdelmét a rossz ellen. Ez a legelsõ képesség, melyet el kell sajátítania annak, aki a megpróbáltatás útján akar haladni.

A következõ követelmény az, amit a vágytalanság fogalma alá sorolhatunk. Minden vágyunk, vágyakozásunk, mindennapi életünknek ez a jelentékeny része át kell, hogy alakuljon abba az egyetlen kívánságba, hogy az isteni akarattal eggyé lehessen. Mindazok a röpke képzetek, múló szeszélyek, amit kedvelünk vagy nem, ami egyre változik, mivel hiányzik belõle a maradandó, mindezen túl kell, hogy tegyük magunkat. De nem úgy, hogy letiporjuk, kiöljük magunkból, hanem lassan átalakítjuk a valódi szellemi alkímia segítségével, amely az alacsonyrendû fémet nemesfémmé változtatja, s a közönségesbõl finomabbat, felsõbbrendût teremt. Azért, ha szívedben van szeretet, de sok van benned, ami gyenge, önzõ, ami nem éppen kívánatos, vigyázz, ne öld ki szívedbõl ezt a szeretetet, hanem ellenkezõleg, igyekezz, hogy az alacsonyrendû tulajdonságokat fejleszd. A szeretet maga mindig isteni, s legyen bár a legalacsonyabb rendû, azért jóval közelebb áll az istenséghez, mint az önzésnek némely elõkelõ formája, amely lehet tiszta és merev, ám nem ismeri a szeretet mindent megváltó érzését. Azért, ha valamely emberi szívben szeretetet találsz, legyen az aljas és állatias is, ne taposd el, ne tépd ki belõle, hanem igyekezz azt megjavítani, megtisztítani, s azt a szellemi alkímiát alkalmazni, melyet az imént említettem. Ez a haladás útja, mely az emberi természetet nem megsemmisíteni akarja, hanem átalakítani, hogy abban megnyilvánulhasson az isteni. Hiba volna kiölni a lélekbõl az emberit, hogy elérhessük az istenit, mert hiszen akkor elfelejtenénk, hogy az isteni nem más, mint az istenségig felmagasztalódott emberi, és hogy természetünk voltaképen emberi marad még akkor is, ha majd egyszer elértük az isteni állapotot. Ez az ösvény második szakasza.­

A következõ lépés hat képesség elsajátítását föltételezi, melyek által bizonyos elmebeli tulajdonságokat fejleszthetünk ki. Ezekrõl gyakran, mint helyes magaviseletrõl emlékeznek meg az írások. Ha a tanítvány sikerrel akar az úton haladni, úgy elkerülhetetlenül szükséges ezeknek a föltételeknek a betartása.

Uraljuk gondolatainkat. Figyel­jük meg, mennyire vagyunk képesek rajtuk uralkodni, keletkezésüket befolyásolni. Rendszerint nem mi irányítjuk gondolatainkat, hanem gondolataink uralnak bennünket. A gondolat az úr, és a gondolkodó a szolgája, rabja. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy éjjel nem tudunk aludni, mert valamilyen gondolat gyötör, s nem bírunk tõle szabadulni. Az efféle gondolkodás mit sem használ nekünk, s azért el kellene ûzni magunktól. Az álmatlanság nem segít rajtunk, csak kimeríti erõnket. Az, aki gondolatain uralkodni tud, egyszerûen kizárja a bántó gondolatot, melynek hasznát nem veszi sem önmaga, sem másvalaki. Egyszerûen becsapja az ajtót elõtte, megfordul és nyugodtan tovább alszik. Reggel azután erõben és egészségben felébred, és akkor bátran megküzdhet azokkal a feladatokkal, melyeket az élet eléje állít. Ez egyike a legjobb kísérleteknek, amelyet csak elképzelhetünk. Próbáljuk meg ilyen módon, hogy tudunk-e gondolatainkon uralkodni, és ha nem, akkor igyekezzünk a jövõben az uralmat felettük biztosítani. Reggel, mielõtt mindennapi munkánkba fogunk, néhány percig összpontosítsuk gondolatainkat bizonyos irányban. Valamely szép eszme, vagy erényfogalom felé igyekezzünk irányítani õket. A gondolatnak teremtõ ereje van, és amit gondolunk, azzá leszünk. Ha például olyan tulajdonságra gondolunk, amelyet jellemünkbe szeretnénk illeszteni, úgy - hogy nagyon is közönséges mondással éljek - próbáljunk két legyet ütni egy csapásra. Ezáltal, hogy azt a bizonyos erényt jellemünkbe oltjuk, megtanulunk gondolatainkon uralkodni. Mert a gondolat irányítása által erõt nyerünk fölötte, és megteremtjük magunkban a kívánt tulajdonságot. De nemcsak a gondolat uralása fontos.

Testünknek is uraivá kell lennünk, azaz uraljuk beszédünket és cselekedeteinket. Mennyi bajt okozott már az, hogy nyelvünk eljárt, megfontolás nélkül beszéltünk, ismételtük azt, amit hallottunk. Nem is tudjuk, hogy igaz-e, vagy sem. Rendszerint mendemonda, vagy hasonló, amit terjesztünk, nem pedig olyasvalami, amivel bárkinek jó hírnevét öregbítenénk. Urald nyelvedet! Elsõrendû fontosságú arra nézve, aki az úton akar haladni, hogy soha barátságtalan, vagy hirtelen szót türelmetlenül ki ne ejtsen. Nyelvünk nem arra való, hogy másokat megsebezzünk vele, ezt ne feledjük. Annak, amivel sebezni lehet, nincs helye a szeretet birodalmában.

A gondolat és test uralmán kívül szükségünk van kitartásra. Ez az a nagy erény, amely bennünket tûrni képesít. Megóv a bátortalanságtól a nehézségek láttára, s nem ijedünk meg tõlük, hanem megküzdünk velük. Nem riadunk vissza az akadályoktól, hanem elhaladunk fölöttük. A kitartás hõsi erénye feltétlenül szükséges az ösvényen való haladáshoz. Szükséges továbbá, hogy türelmességet gyakoroljunk. Nem arról a fajta türelemrõl van szó, amely így szól: „Nekem ugyan igazam van, hanem azért te csak menj utadon, tudom, hogy nem értesz a dologhoz, de ugyan miért bajlódjam veled!" Ez nem türelmesség, ez megvetés. A valódi türelmesség elismeri, hogy mindenkinek joga van úgy gondolkodni, ahogyan az illetõ azt helyesnek véli. Senkinek sincs joga mást meggyõzõdésének kialakulásában megakadályozni. Tudjuk, hogy a minden emberben lakozó Szellem azon igyekszik, hogy kifejlessze mindenkiben azt, ami magasztos céljainak eléréséhez szükséges. Ne én akarjak diktálni vagy bárkit befolyásolni olyan irányban, hogy kijelöljem az utat a számára. A valódi türelmesség mindig tiszteletben tartja az egyénnek azt a jogát, hogy sorsa felett rendelkezzen, és mindig kész segíteni, ha segítségét kérik, de soha sincs megsértve, ha azt visszautasítják. A valódi türelmesség nem kíván uralkodni és hatalmat gyakorolni mások fölött. Ezt a türelmességet kell kifejlesztenie annak, aki a Mesterek tanítványa akar lenni.

Ha a tanítvány megszerezte mindezeket az erényeket, hitre kell még szert tennie. Vagyis a belsõ meggyõzõdésen, az Istenségnek bennünk való megszólalásán alapuló hitet kell magunkban fölébresztenünk, mely erõt ad számunkra, mely azt a meggyõzõdést kelti bennünk, hogy a Szellem mindenre képes bennünk és általunk. Ez a hit kedélyünk legmélyébõl, mintegy a bennünk lakozó Istenség sejdítéseként buggyan föl. Ez a hit képesít bennünket válságos körülmények között az egymásra tornyosuló nehézségekkel megküzdeni, és biztosít szilárd talajt számunkra akkor is, amikor a megpróbáltatások súlya alatt görnyedünk. És akkor beáll lelkünkben az a bizonyos egyensúlyi állapot, amelyet nem ingat meg sem gond, sem öröm.

Ez az a hat kellék, melyet röviden összefoglalva így nevezhetünk: helyes magaviselet.

A negyedik képesség, amelyet magunkban fejleszteni kell, az egyesülés után való vágy. Az emberi természetet ez teljesen átalakítja, végtelen szeretettel tölt el minden iránt, végül istenivé avat, s megismerteti velünk a tulajdonképpeni végcélt, amely felé haladnunk kell.

Ha mindezeket - habár nem is teljes tökéletességgel - elsajátította, kifejlesztette magában a tanítvány legalább olyan mértékben, hogy ezeknek az erényeknek a nyomai jellemében tükrözõdnek, mindennapi életében kifejezésre jutnak: akkor készen van az elsõ beavatásra, és Mestere elvezeti õt a kapuhoz, melyen ha zörget, úgy az megnyílik számára.

Forrás:  ANNIE BESANT: A MESTEREK ÉS AZ ÚT, MELY HOZZÁJUK VEZET