A kollektív erõtér

A kollektív erõtér (szülõföld) izgalmas fogalom, meglátásaim szerint van ugyanis egyfajta közös, ködszerû, halvány auratér az egyes népek földjén, amely egyrészt a jelenben is ott élõk összetartozási érzületeibõl áll, de ott találjuk az elhunyt személyek, illetve hõsök, uralkodók, hírességek körüli nimbuszt is. Egy adott fizikai térben hatalmas mennyiségû metafizikai információ tornyosulhat, amelyet "néplélek" néven is emlegetnek. Ez talán a Jung által emlegetett kollektív tudattalannak is része, ez az az õsi gyökér, amelyen indiai szimbólummal élve az egyéniség lótuszvirága lebeg. 
 

A holtak lelke tényleges "helyfoglaló", az "õseink földje" kijelentés ezért nemcsak történetileg értendõ. Elvileg egy magasan fejlett spirituális léleknek mindegy volna, hogy földrajzilag hová születik (egyébként mindegy is), mivel õ az egész emberi világot tekinti rokonságának. A hétköznapi életben azonban az emberek többsége a hazai környezetben jobban érzi magát, mivel o fizikai térben is ott lebeg az évszázadokkal, esetleg évezredekkel korábbi lények ismerõs energetikai lenyomata. Nem tartom kizártnak, hogy a közeli DNS-ek rezgésmintái is egyfajta "otthonosságérzetet" kölcsönöznek az embereknek, ezért van, hogy egyes családok sohasem akarnak megválni az "õsi fészektõl", s ezért olyan lényeges gyermekkorunk helyszíne, a szülõi ház. A hazaszeretet, vagy a honvágy fogalma is ezért érthetõ teljesen, s a "hasonló hasonlót vonz" energetikai alapelvvel függ össze. Az ismerõs, harmonikus energiamintázat megnyugtató ezért szeret az ember egy távoli útról hazatérni. (Azokban a családokban viszont, ahol nyugtalanság, diszharmónia honol, a legritkább esetben találunk honvágyra utaló jeleket.) Érdekes megfigyelni ugyanakkor a nomád népeket, akikrõl azt hinnénk, vándorlásaik miatt nem kötõdnek tényleges földrajzi helyekhez.

Ám a valóság az, hogy még ezek a népek is rendszeresen vissza-visszatérnek korábbi helyszíneikre, tehát újra és újra felkeresik saját régi rezgésmintázatukat.
Különleges és sokatmondó az észak-amerikai bevándorlók esete. Amerika eredetileg az indiánok földje volt, akik speciális spirituális tudásukkal birtokolták a természeti tájat. Az idegen hódítók megérkezésévei ez a harmonikus energiatér megbomlott.

Jellemzõ, hogy az idegenek hosszú ideig nem is érezték magukat otthon, hiszen saját elõzõ civilizációjuk tárgyai és szokásai között éltek. Még manapság is meglehetõsen világosan elkülönül a spanyol, a kínai, a fekete, a fehér közösség. Amerika lakói nehezen alkotnak egységes nemzetet, ezt csak bizonyos eszmei síkon sikerül megoldani, a hétköznapokban azonban még ma is, több mint 500 évvel a földrész felfedezése után, alapvetõ problémák vannak az etnikumok együttélésével. Úgy látszik, félezer év nem elég arra, hogy kialakuljon egy kollektív erõtér valahol. Ez is mutatja, hogy az energiáknak milyen hosszú, intenzív együttmûködésre van szükségük ahhoz, hogy egy-egy területet hatásosan lefedjenek. Jellemzõ, hogy manapság az amerikai elit már nem akkor a legboldogabb, ha be tudja bizonyítani, hogy õsei a Mayfloweren (az elsõ bevándorlókat szállító hajón) érkeztek Észak-Amerika partjaihoz, hanem akkor, ha kiderül, hogy az ereiben õslakos, indián vér csordogál. Ez is bizonyítja, hogy az egy földrajzi térben lakó lelkek spirituális mûködése, energetikai hatása, lelki rokonságtudata tényleges erõként funkcionál. Ezért természetellenesek a mindent globalizáló, egységesítõ törekvések, mert amíg az embereknek önazonosságukhoz létezõ, spirituális, kollektív erõtéren alapuló gyökerek szükségesek, addig a saját, ki küzdött, megharcolt, kikristályosodott eszmerendszereket össze mosó nézetek nem lesznek sikeresek.

Azokat a személyeket leszámítva, akik az egész bolygót tekintik otthonuknak, a többieket megrázóan érinti, ha elszakadnak szülõföldjüktõl, mivel aurájukban vészreakciót jelez az a rész, amely az õsi rezgésmintákkal köti össze õket. Nem véletlenül mondják azt ezekre az emberekre, hogy "talajtalan", vagy "földönfutó". Az évezredes szülõföldjükrõl elûzött személyeknél (többek között például sok, a második világháború után kitelepített embernél) ugyanis az alapcsakrában olykor riasztó szakadást lehet látni, mintha az erõközpont megpróbálna egy korábbi szál, gyökér helyett egy újabbat növeszteni. Ez azonban egyben hasadást teremt az eredethez való közvetlen viszonyban is, az "õsbizalomban", így a "hazátlan" emberek saját önazonosságukat tekintve is sérülhetnek ez pedig kihat késõbbi viszonyaikra, és könnyen teszi õket kiszolgáltatottá.

Az áldozat attól is sebezhetõ lesz, hogy amikor rájön, hogy õ lett a céltáblája a fortyogó indulatoknak, s rajta akarják ezeket levezetni, jellemzõen maga is felveszi a bûnös szerepét. Ha mint egy csoport tagját, korábban is érte atrocitás, kezdi úgy hinni, valóban megérdemli ezt valamiért, bár nemigen talál tényleges vétséget. Ha a bûnbak egyetlen személy, a sorsa akár meg is pecsételõdhet. Saját hite abban, hogy talán a rá irányuló támadás jogos, szinte vonzza az ellene törõ erõket. Energetikailag e mögött az a jelenség is áll, hogy a sérült, meggyengült erõtereket az emberek hajlamosak kivetni maguk közül annak ellenére, hogy egy magasrendû társadalom alapelve éppen az elesettek felemelése, megerõsítése (nem pedig segélyezése).

A támadott személyek auratere riadt, védekezõ, márpedig egy rettegõ aura ritkán tud másokkal szövetségbe lépni. Az ilyen energiamezõ ugyanis inkább olyan, mint egy kis gombóc, egy gubó, amelynek fõ célja az önvédelem, a menekülés vagy a rejtõzés. A kiválasztott csoport általában gyengébb a másiknál, mivel az auratereket leköti a saját, a külsõ támadástól megrendült energia mezõ védelme illetve harmonizálása, így kevésbé tudnak egymással összefogni. Ha ez mégis sikerül, akkor a létszám sem mellékes, itt ugyanis érvényesülnek a mennyiségi szempontok: több háborgó, indulatilag fókuszált erõtér nagyobb hatást tud kiváltani, mint kevesebb. Nagyon lényeges, hogy a bûnbakként meghatározott csoport mennyire tud egységfrontba tömörülni, ugyanis a lincshangulatba jutott-juttatott emberek hajlamosak a másik oldalon lévõket "egyenként levadászni". Úgy érzik ugyanis, és ez valóban így is van, hogy õk erõsebbek, hatalmasabbak mivel az energiamezõk összeadódó, erõfokozó hatását észlelik. Az viszont, aki menekül, egyfajta pánikállapotba kerül, márpedig ott azt láttuk, hogy csupán ettõl is meggyengülhet, de legalábbis felborulhat az aura egyensúlya.

Különös tapasztalat, hogy a hatalmat nyert tömeg tömegként másként mûködik, mint egyénenként. A legtanulságosabb példa erre éppen a Megváltó keresztre küldése. Jézus megmenekülhetett volna a kereszthaláltól, ha nem Barabásért szólal fel a nép. Ám figyelmet érdemel az a megfogalmazás, amely szerint az "emberek külön-külön Jézust suttognak, de a sokaság Barabást ordít".
Ennek a mondatnak kellene mindig azoknak a szeme elõtt lebegni, akik ártatlanokat akarnak halálra ítélni.