Megszentelt szex

Személyes bevezetõ

Mivel ez az idézet a The Plumed Serpent (Tollas kígyó) címû regényébõl származott, megszereztem ezt a könyvet könyvtárközi kölcsönnel és olvasni kezdtem. Rögtön megéreztem, hogy sokkal többet tud, mint amennyit tudhatott volna, lévén egy alacsonyabb osztályból származó brit szénbányász fia a századfordulóról. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan tudott valaki ilyen háttérrel erre az életútra rátalálni az 1920-as években. Tehát tanulmányozni kezdtem összes írásait. Meg is találtam a választ - nyilvánvaló volt; egyszerûen csak nagyon kevés tanult ember olvasta Lawrence-t, felismervén, hogy a természet volt a legfontosabb dolog életében.

Olvasás közben rájöttem, hogy Lawrence a szexnek egy egészen más aspektusát próbálta megragadni, mint bármely más modern író. Bár, amennyire tudom, sohasem használta a "megszentelt szex" kifejezést, ez pontosan ráillik a törekvéseire. Miközben anyagot kerestem a róla szóló könyvemhez, megszereztem az A Discourse on the Worship of Priapus (Értekezés Priamus imádatáról) címû mûvet, melyet elõször 1786-ban adtak ki. Ebbõl a könyvbõl tudtam meg, hogy a kereszténység azon kevés vallások egyike, amelyben nem szerepel a "nemzõerõk imádata". Wright kijelenti, hogy az õsi "imádata a reproduktív szerveknek" rituálisan ünnepli "a természet megtermékenyítõ, védõ és megmentõ erõit". Még Európában is "világos bizonyítékunk van arra, hogy a falloszt, annak egyszerû formáiban, imádták a középkori (1100 és 1500 közötti) keresztények, és a keresztény imaformák és könyörgés voltaképpen ahhoz szólt". Ez leginkább Olaszországra és Dél-Franciaországra vonatkozik, ahol a pogány mozzanatok sokkal tovább megmaradtak, mint Európa többi részében.

Miközben a Lawrence-rõl szóló könyvemen dolgoztam, Kaliforniába repültem, hogy elõadásokat tartsak a Santa Cruz-i és a sonomai fõiskolákon. Tárgyam a rituálékról és a környezetrõl szólt elsõsorban, de mikor beszélgetésre került sor, a hallgatók egymás után jöttek szexszel és természettel kapcsolatos kérdésekkel. Miközben ezekre feleltem, azon kaptam magam, hogy olyan dolgokat fogalmazok meg és hozok összefüggésbe, amelyeket még gondolatban is alig mertem. Kérdéseik nélkül nem lettem volna eléggé arra késztetve, hogy mélyen belenézzek ezekbe a bonyolult problémakörökbe. Szeretném megköszönni mindkét fõiskola hallgatóinak a hozzájárulását mindahhoz, amit tanultam.

Halálának ötvenedik évfordulójára befejeztem Lawrence-rõl szóló könyvemet. Sajnos azonban az International College - a kiadóm - kurátorai éppen harcban álltak az elnökükkel, aki meg akarta tartani a sajtót. A sajtó vesztett, az elnök leköszönt, s a testület végül is feloszlott. A siker éveiben elküldtem a könyvet különbözõ kiadóknak - sikertelenül. Felfedeztem egy érdekes tényt, mégpedig, hogy a fõiskolák angol tagozatai nagyon is ízléstelennek találják Lawrence-t. Például az egyik jól ismert egyetemrõl a következõt írták válaszul: "Szerintem Lawrence pocsékul ír." égy érzem, ennek az antagonizmusnak az az oka, hogy legjobb írásaiban Lawrence inkább énekelt mint írt prózában, és a megéneklés intellektuálisan nem elismert ; ami azt illeti, a természet mély szeretete sem az.

Mikor Tobias megkért, hogy írjak egy fejezetet készülõ könyve, a Deep ecology (Mélyökológia) számára, a Lawrence-anyagból készítettem egy összeállítást és elküldtem ezzel a címmel: Megszentelt föld, megszentelt szex. Ez utóbbi kifejezést azért használom, mert négy év kutatásának köszönhetõen felfedeztem, hogy megszentelt szex nélkül megszentelt föld sem lehet.

Mivel a szex olyan alapvetõ mozgatóereje minden ember életének, nagyon röviden kitérnék arra, hogyan, miért és mit tanultam saját életemben. Elõször, ennek a könyvnek az általános részében a "lényeg" (substance) mint abszolút realitás eurocentrikus helyzetével foglalkoztam ; ezzel szemben a kínai álláspont a kapcsolatot fogja fel abszolút realitásnak. De mikor a szexre került a sor, már régtõl fogva az ivódott belém, hogy ez még "lényeg"-nek sem minõsül ; egyszerûen egy probléma. Látják, engem katolikusként neveltek fel, és mikor egy katolikus lány a tizenéves korba ér, az egyház egész tekintélyével a szüzesség ideálját írja elõ. Innentõl válik a szex problémává. Évekig harcoltam azért, hogy "megõrizzem a szüzességemet" bármely támadás ellen. De miután kikerültem a fõiskoláról, Aspenbe, Coloradóba mentem tanítani, így a hegyek között élhettem. Ez régen történt, még mielõtt ez a hely híressé vagy hírhedtté vált (attól függ, hogy nézi az ember). Aspen abban az idõben a legközelebb állt a valódi kultúrához ennek az országnak általam látott városai közül.

Mindez még azelõtt történt, hogy a síelés oly népszerûvé vált volna, és még senki sem tudta, hogy hamarosan a fogyasztói ipar részévé válik. A városban sok korábbi Tenth Mountain Troop-tag tartózkodott, hogy egy évet síelésre szánjon, mielõtt "rendes" munkát kell felvállalnia. A másik fontos férficsoportot az európai síoktatók alkották. Én az elsõ csoport tagjaival találkozgattam, de gyakran az utóbbiak közül is meg-megálltak a házunknál, hogy beszélgessenek velünk, a három szûzzel, egyszerûen mert annyira kirívóak voltunk egy ilyen városban.

Néhány év után, amelyek során a szüzességem megõrzésére irányuló "nemes küzdelemre" összpontosítottam energiámat, úgy döntöttem, jobb, ha férjhez megyek és megoldom a "problémát", hogy aztán az életnek más, fontosabb dolgaival is törõdhessek. Hozzámentem egy hegymászó barátomhoz, mert úgy véltem, legalább a hegymászást folytathatom, s mindenképpen ez számított igazán. És persze ez nem oldotta meg a "problémát", sõt inkább még fokozta. Az, akihez hozzámentem, a házasságunk elõtt egy évig egy lánnyal élt, s így a könnyed, normál szexhez volt szokva, míg én ahhoz, hogy foggal-körömmel harcoljak a szüzességem megõrzéséért, miközben intenzív szexuális tevékenységet folytatok a végsõ mozzanatig, amelyre nem kerülhet sor. Természetesen ez a kombináció tarthatatlan volt. Együtt maradtunk, mert életstílusunk olyan hasonló volt, és férjem munkája lehetõvé tette, hogy a hegyek között lakhassunk, de minderrõl nem beszélhettünk, mert olyan stílusa volt, hogy mély, személyes dolgokról sohasem beszélt. Mivel sem szexuális, sem verbális szinten nem tudtunk kommunikálni, komoly teher nehezedett rám. Háromszorosan sarokba voltam szorítva. Sohasem volt orgazmusom - hogyan is lehetett volna a sok katolikus tisztasággal kapcsolatos problémámmal, bár rengeteg érdekes férfi, akivel együtt síeltem és hegyet másztam, több mint készségesen állt volna rendelkezésemre ez ügyben. De katolikusként nem kezdhettem viszonyt házasságon kívül anélkül, hogy ezzel halálos bûnt kövessek el - meg aztán egy katolikusnak a házasság örökre szól, így nem tehettem meg, hogy elváljak és máshoz menjek. A végsõ szempont pedig az volt, hogy öngyilkosságot sem követhettem el, mert ez is halálos bûn, s én pokolra kerültem volna. Most, évekkel késõbb ez a hármas csapda nevetségesnek tûnik, mert már nem vagyok katolikus. Most elképesztõ belegondolni, hogy teljes mértékben hittem egy ilyen rendszerben. De akkor a hitem fenntartás nélküli volt. Nyilvánvalóan mindez sok stresszel, haraggal, frusztrációval járt, amelynek nem akart vége szakadni.

Végül is egy lavina mentett meg. Egy síelés közben kötött barátságot engedtem túl szorossá válni, mert úgy gondoltam, hogy "biztonságos". Ez a férfi munkát szerzett a barátnõjének a szállások egyikénél, és elhívta. égy gondoltam, közelségünk majd véget ér, ha a lány megjön - meg is érkezett, de a férfi még mindig szeretett engem. Mindeme stresszhez az is hozzájárult, hogy több mint egy hónapig nem esett új hó. Porhavon síelõk számára ez végzetes. Ez Altában volt, természetesen, ahol én több mint 16 évig éltem. Végre havazott. Az elsõ tiszta napon kimentünk síelni. Mire az utolsó futamra került a sor, már valamennyi lejtõt megjártuk, csak egy maradt hátra. Ezen senki sem síelt, csak sítalpas járõrök és oktatók. Az én lavinám után pár évvel meg is tiltották a lesiklást ezen a lejtõn, 300 font bírság vagy börtön terhe mellett. Sem Snowbird, sem Alta nem vállalja a felelõsséget.

Nekiindultunk hát ennek a megmaradt lejtõnek - néhány járõr, egy kanadai hegymászó barátunk és én. A kötésem lejött a hegygerincen túljutva, és megálltam, hogy visszategyem. Eközben a négy férfi lesiklott az elsõ nyílt szakaszon, és a fák közt vártak rám, mert én ismertem legjobban ezt a lejtõt és az egyetlen járatot a lenti sziklák között. Lefelé siklottam - és megindult alattam a hó. A szokásos trükkel próbálkoztam. Hógörgeteg esetén ha az ember keményen lenyomja a lécét, gyakran kijut belõle. Csakhogy ez a lejtõ túl meredek volt ehhez. Lenyomtam a léceim - de nem volt hegy alattuk. A levegõben voltam! Többször is megpördültem. égy gondoltam, nem élem túl ezt a repülést, de jobb is, hogy meghalok. Belefáradtam ebbe a folytonos küszködésbe a szexualitással. És leérkeztem - de nem voltam halott! Micsoda megrázkódtatás. Meg kellett próbálnom valahogyan kinyúlni a hóból, hogy ne kelljen kutatniuk utánam - ha a férjemnek, akit kihívnának menteni, kutatnia kellett volna, sohasem engedtek volna többet a porhavon síelnem. Egy kezemet kinyújtottam, mielõtt a hó megállt volna. Mihelyt nem mozgott tovább, a hó egy tömegbe összeállt - de tudtam mozgatni a kezem, tehát kint volt a hóból. Mivel a férfiak közül három is járõr volt, hamar kiástak, s én egy tobogánon jutottam le a hegyrõl, aztán a rendõrfõnök kocsiján a kórházba.

Tudtam, hogy valami nincs rendben, mert nem tudtam mozgatni a lábaimat. Féltem, hogy megbénultam. Aztán érzéstelenítõt adtak s én elkábultam. Másnap reggel felébredve egy feszítõkeretben találtam magam, és nagyon boldog voltam, mert tudtam mozgatni a lábujjaimat. Mégsem bénultam meg! A feszítõkeret nem nagy ügy, ha a lábujjak mozogni tudnak. Akkor a következõ gondolat. Hát itt vagyok, még mindig élek, így semmi sincs megoldva. Aztán jött az áttörés. Arra vágytam, hogy mártírhalált haljak a katolikus hitemért - hogy inkább meghaljak, mintsem halálos bûnt kövessek el szexuális tevékenységgel. De "õk" nem hagytak meghalni. Így hát már nem kell erre törekednem. Ilyen egyszerû volt. És a katolikus vallás egyszerûen "elhagyott". A barátaim nem tudták elhinni, hogy ez ilyen könnyû nekem. Mégis az volt, mert a lavina meghozta a döntést helyettem. Ahogy egy barátnõm mondta: "Néhány ember olyan makacs, hogy le kell zuhanniuk a hegyrõl, hogy felébredjenek." Míg a halálközeli élmények gyakrabban tesznek embereket "hívõvé", kereszténnyé, saját élményem megszabadított ettõl a hittõl. Ezt az áttörést természetesen és elkerülhetetlenül követte a válás néhány évvel késõbb. Eddigre már számos igazi kapcsolatra is szert tettem. Néhányuk során olyan technikákat fedeztem fel, amelyek a tantrikus szexbõl, vagy az ún. szexuális jógából származnak, és mûködnek, mert a légzés és az energiaáramlások játsszák a fõszerepet, nem a pusztán nemi szervekre korlátozódó szex. Mivel mindezek a kapcsolatok síelés vagy hegymászás közben kezdõdtek, általában fiatalabb férfiak voltak a partnereim, így teljesen megértem, hogy Paul Shepard helyesen írja könyvében (The Tender Carnivore and the Sacred Game), hogy a primitív kultúrák többségében leginkább idõsebb nõk és fiatalabb férfiak vannak együtt, majd késõbb, ahogy a nõ meghal vagy eljön az ideje, hogy a férfi második feleséget vegyen, a férfi öregebb és a nõ fiatalabb a kapcsolatban. A legtöbb kultúrában nem követik azt a gondolatot, hogy két fiatal kerüljön össze és oldják meg az összes problémát minden elõzetes tapasztalat nélkül. A San Juan hegység iránti szeretetemmel egyértelmûen kizártam egy folyamatos, töretlen kapcsolat lehetõségét. Bár bizonyos férfiakkal mély és hosszantartó a kapcsolatom, egyikük sem tud itt élni ebben a bányavárosban és fenntartani magát, ezért idõnként máshol találkozunk. A férfiaknak sokkal inkább szükségük van az "egyenrangúak bandájára" (peer group), mint a nõnek, és itt ez nincs meg olyan típusú férfiaknak. Számomra, a hegyek iránti szeretetemmel, ez áll minden más fölött. Ennek megfelelõen inkább az "évszakos férjek" gondolata szimpatikus nekem. Ez a koncepció megfelel a primitív, õsi mintának, ahol a nõnek ott van a kunyhó vagy tipi, és a férfiak jönnek-mennek, a körülményektõl függõen. Fent Nyugat-Kanadában egy bizonyos helyen, ahol az emberek most tanulják, hogyan "lakják be újra" a völgyüket, néhány éve volt egy nõ, akinek négy különbözõ "férje" volt. Minden évben mindegyikük megérkezett a maga évszakában, és az évszak végén távozott, helyet adva a következõ férfinak. De a nõ ott maradt éppen azon a tájon, amit szeretett. Amit ezekben az években megtanultam, az az, hogy a valódi szex megszentelt, de az is, hogy nincs megszentelt szex megszentelt föld nélkül. Nyugati kultúránkban éppen csak kezdõdik ez a koncepció, míg más kultúrák többségében ez a folyamatos bázisa az emberek igazi életének. Ebben a fejezetben tehát megpróbálok némi betekintést nyújtani ebbe a nyugatiak számára radikálisan más nézõpontjába a szexnek. Elsõsorban persze a szexet nem mint egy dolgot vagy lényeget mutatom be (ahogyan az eurocentrikus kultúra általában tekinti), hanem mint egy kapcsolatot az élet egészével egy bizonyos helyen.
 

Elõszó

Ó, micsoda katasztrófa, micsoda megcsonkítása a szerelemnek, mikor pusztán személyes érzéssé tették, elszakítva a nap keltétõl és nyugtától, a napforduló és a napéjegyenlõség mágikus kapcsolatától! Ez hát a baj velünk, a gyökereknél vérezünk, mert el vagyunk vágva a földtõl, a naptól, a csillagoktól, és a szerelem vigyorgó utánzat, mert, szegény virág, letéptük a száráról az Élet fáján és vártuk, hogy viruljon tovább civilizált vázánkban az asztalon. (D. H. Lawrence) Mindannyian "a gyökereknél vérezünk", mert szenvedünk annak hatásaitól, hogy a szexet szubsztanciaként kezeljük. A legnagyobb ezzel kapcsolatos "visszaélés" a monogámia. Egy ember kielégíti minden igényed örökre! Senki másra nincs szükséged, s a földre, a napra vagy a csillagokra sem! Ha mindezt tisztázzuk, látszik, milyen nyilvánvaló képtelenség, de pontosan ez a valódi jelentése a "romantikus szerelem" koncepciójának, és eredményének, a "korrektnek" elkönyvelt monogámiának. A "sorozatos monogámia" jelenlegi hóbortja, amikor valaki megházasodik, elválik, újraházasodik stb., éppilyen rossz, ha nem rosszabb. Minden energiát folyamatosan arra szánnak, hogy próbálja "mûködtetni" ezt a bizonyos monogámiás házasságot, majd a következõt, és az utána jövõt. Semmi energiát nem fektetnek "vissza" a kultúra vagy a hely egészébe. Természetesen ez is a monogámia ideálját alátámasztó egyik ok: az ipari növekedés társadalmát nagyon jól fönntartja. Végtelen azon "dolgok" sora, amelyek szükségesek a "mûködtetéshez": új frizura, új smink, új divatok, új berendezések, bútorok és új ház, hogy "új életet" kezdhessünk megint! Túl gyakran bizonyul a modern "szerelem" a "szenvedélybetegség" egy formájának. Olyan kapcsolat helyett, amelyben két ember segíti egymást növekedni egy még nagyobb összefüggésen belül, úgy találjuk, hogy nagyon sok kapcsolat azon a szükségleten alapszik, hogy valaki mindig legyen a közelben, ami annyit jelent, hogy "a lehetõ legtöbb idõt töltjük együtt valakivel, aki totálisan rá van hangolódva az igényeinkre ... az egyének ráakaszkodnak valakire, akit tárgyként kezelnek; igényük erre a tárgyra, 'szerelmükre', csakugyan függõség" Peale és Brodsky szerint, Love and Addiction (Szerelem és szenvedélybetegség) címû könyvükben. Julien Puzey írónõ újabb szintet mutat be, mikor azt állítja: "Ha bármikor bármi önmagában végzõdéssé válik, ez a szenvedély. Ha a szexuális aktus önmagában válik a 'véggé', ez baj, mert, mint bármely más szenvedély esetében, egyre fokozódik, ám az eredmény mindig csekélyebb lesz." Fontos felismerni, hogy a függõség nem a "kábítószerek jellemzõje", hanem inkább az "emberek jellemzõje". Ez a függõség terjed ki szenvedélyes szerelemmé. Phil Donahue erõteljesen és tisztán mutat rá erre, mikor The Human Animal (Az emberi állat) címû könyvében az írja: "Neurofiziológiai szinten 'a ragaszkodás lényegében opoidokat magában foglaló jelensége a szenvedélynek'." A tudományos kutatás úgy találta, hogy a "szerelembe esés" az agyat opoidok termelésére készteti, amelyek valóban hasonlítanak az ópiumtartalmú szerekhez. De szerencsére a "romantikus szerelem" és a szex két különbözõ dolog. A szex valóban a legtermészetesebb dolog a világon! Minden állatfajban a szex azt szolgálja, hogy új utódok legyenek, amelyek továbbvigyék a fajt. A fõemlõsöknél már az is funkciója, hogy a csoporton belüli kapcsolatokat fenntartsa. Mi, emberek, összetartást létrehozó rituális szexuális technikákat örököltünk õseinktõl, a csimpánzoktól; természetesen sokat finomítottunk ezeken. A legtöbb primitív kultúrában ezek a szexuális rituálék a nagy fesztiválok szerves részeivé váltak. Ahogy az elõzõ fejezetben bemutattam, a világmegújító fesztiválok mindig magukban foglalnak emberi szexuális rítusokat: az élet megújítása nem történhet meg szexuális kapcsolat nélkül. Fontos emlékezni arra, hogy a Világmegújító Fesztivál szexuális rituáléitól remélt "bõség" nem csupán az ember-résztvevõkre korlátozódott, hanem annak a helynek egész életére, hogy minden, ami ott él, "viruljon" a teljességéig.

"Az élet minden formájának egyenlõ joga, hogy éljen és viruljon" - ez az elv a mélyökológia egyik legfontosabb észrevétele, ahogy Arne Naess állítja 1972-ben. Ötven évvel korábban D. H. Lawrence ugyanezzel a szóhasználattal élt, amikor leírta, hogy minden élõlénynek "a virágzás felé" kell törekednie. Kortársai közül egyedül a fogékony skandináv regényírónõ, Sigrid Undset fogta fel Lawrence mûvének fontosságát. "Lawrence a krízis elérésének pillanatában szimbolizálta civilizációját ... a népesség és a gazdaság krízisekor." A második világháború kitörése elõtt is így írt: "Ami ma Európában történik, és ami kétségtelenül meg fog történni a jövõben, nagy részben a tömegemberiség brutális reakciója azokra a problémákra, amelyeket ez a kivételes ember, a zseniális D. H. Lawrence érzékelt, amelyekkel szembeszállt és harcolt a maga módján." Még ma is, eurocentrikus világunkban, kevesen látják Lawrence-hez hasonló élességgel a világot ma gyötrõ problémák szexuális gyökereit.

A legtöbb hagyományos kultúrában az emberi szexuális tevékenység az életfolyamat egészének része volt, mindig az adott helyen. Megvolt az egészre gyakorolt sajátos hatása: pozitív, amikor hozzájárult az élet általános termékenységéhez, ahogy az emberek hozzáadták saját szexuális aktivitásukat a helyi növényi vagy állati lét rituális "szaporodási szertartásához", és negatív, hogyha az embereknek nem sikerült gyermekeik számát azon határokhoz igazítani, amelyeket az adott terület eltartóképessége szabott meg. Az utóbbi esetben természetesen az emberek elpusztították saját életük és létük alapját. Csak kevés primitív kultúra folytatta ezt hosszan. Vagy kihaltak, vagy elköltöztek, vagy megtanulták azokat a rituálékat, amelyek képessé tették õket a maradásra. Ez a "megszentelt szex" alapja. Ahogy már fentebb említettem, Thomas Wright mondja: "A nyugati kultúra az egyetlen, amely nem rendelkezik a megszentelt szex folyamatos koncepciójával." A primitív csoportok világszerte ismerték a "megszentelt szex" filozófiáját, akárcsak a taoisták.
 

Állatõseinktõl örökölt szexuális stratégiák

Elõrebocsátom, hogy szexuális gesztusaink többsége visszamenõleg követhetõ a madaraknál és emlõsöknél tapasztalt utódgondozásig. Ahogy Marge Midgley írja: "Kitûnõ gesztusrendszerük van, amely egyaránt használható a harag lecsendesítésére, segítségkérésre, és minden módon elõsegíti a társadalom mûködésének zavartalanságát. Olyan élõlények, amelyeknek kiszolgáltatott és követelõdzõ utódokkal van dolga, valószínûleg képesek az õszinte kedvességre és türelemre. A társ-felnõttek számára is lehetséges megcsapolni ezeket a forrásokat, ha gyermek módjára viselkednek."

Az udvarló madarak tátogató csõrrel közelednek egymáshoz, éppúgy, ahogyan a fészekben a fiókák élelemért tátognak. A csók Eibl-Eibesfeldt szerint abból fejlõdött ki, ahogy az anyaállat már megrágott ételt ad át a kicsinyének. Könyvében ez az író egy kekszet reklámozó mai hirdetést is közöl, amely egy fiatalembert mutat, aki éppen egy nõnek adja át az ételt, szájtól szájig, s a hirdetés vonzereje ennek a jelenetnek szexuális jellemzõin alapszik. Mi több, az udvarló magatartások mintái csaknem azonosak szerte a világon. Eibl-Eibesfeldt mindezeket fényképeken örökítette meg, olyan különbözõ kultúrákban, mint pl. az eszkimóknál, Afrikában, modern világunkban. Ezek a viselkedésminták oly mértékben megegyeznek, hogy következtetése szerint alapjuk egy biológiai minta, amelyet állatõseinktõl örököltünk.

A magasabb rendû fõemlõsök továbbléptek az emlõsöknél megszokott mintától, amelynek lényege, hogy a nõstények az évnek ugyanazon idõszakában válnak párzásra képessé, s így intenzív rivalizálás lép fel a hímek között ebben a korlátozott idõszakban. µltalában a domináns hím egész háremet biztosít magának, hagyva így a többi hímet egyedül kószálni, vagy "agglegény"-bandában kóborolni. Ez a tevékenység erõsen megtöri a nyáj vagy csapat összes tagjai közti kapcsolat folytonosságát. A magasabb rendû fõemlõsöknél mindez megváltozik. Mivel a nõstények párzásképessé válása az év minden idõszakában bekövetkezhet, mindig van alkalmas nõstény; a párzás így folyamatos tevékenységgé válik. Sõt, Schaller szerint a gorillák egyáltalán nem mutatnak féltékenységet. A párosodás egész évben lehetõvé válik, így lesz a szexuális tevékenység olyan eljárás, amely szorosabb kötelékeket hoz létre, ahelyett hogy a társadalom idõszakos felbomlását okozná, mint a legtöbb emlõsfajnál.

Az állatfajok többsége esetében, mikor a nõstény párzásra képessé válik (estrus, tüzelés), hirtelen elkezdi csábítani a hímeket csalogató illatok és pózok segítségével. Ezt a szakaszát az estrusnak a petefészek hormonjainak felszabadulása szabályozza, fõképpen az ösztrogén. Mind az "estrus", mind az "ösztrogén" a görög "bögöly" szóból származik, amely utal arra, hogy a nõstényeket hirtelen "bepörgeti" ez az "idõszakos felpezsdülése az endokrin (belsõ elválasztású) rendszerüknek", ahogy Sarah Hrdy találóan kifejezi. Bár az évszakhoz kötõdõ, szigorú szexuális ciklus megszûnik a fejlettebb fõemlõsök esetében, a legtöbb faj nõstényeinél van egy bizonyos idõszak, amikor leginkább fogékonyak a szexre. Azonban az emberi nõstények bármikor készek lehetnek a szexre. Carl Sauer úgy vélte, hogy az estrus ciklusszerûségének a gyengülése és megszûnése "valószínûleg a domesztikáció jellegzetessége, és már az embernek, ennek az elsõként domesztikált élõlénynek történelme hajnalán jelentkezhetett".

Egy következõ szempontja az estrusciklusnak, hogy a fejlettebb fõemlõsök néhány fajánál jól látható, mikor tüzel a nõstény, más fajoknál meg nem. égy tûnik, a tüzelés nyilvánvaló jelei, mint pl. a nõsténypávián élénkvörös duzzanata a "sokhímû nemzés rendszeréhez" kötõdik. Különbözõ hímek párosodhatnak egy egyedülálló nõsténnyel a csoportban. Ez a "hirdetése" annak, hogy a nõstény termékeny és készen áll, megtakarítja neki az egyenkénti csalogató figyelemfelkeltés erõfeszítését. Hrdy állítja: "Mivel évek óta a hímek szempontjából szemléljük a fõemlõsöket, ez számos kutatót arra vezetett, hogy a megtermékenyítés az egyetlen ésszerû vezérelve a nem emberi állatok közti szexuális viselkedésnek." De a nõstények szempontjából más célok is ide tartoznak: korábban vele párosodott hímek segíhetnek a nõsténynek felnevelni az utódokat, és másodszor, "hímek, amelyek párosodtak egy nõsténnyel, nagy valószínûséggel nem bántják annak kicsinyeit".

Az Atlasz hegységben, Marokkóban, nehéz életkörülmények között élõ Barbary makákó majmok példája mutatja, milyen hasznos, ha más hímek is segítenek az utódgondozásban. A nõstények rövid ideig tüzelnek, a fent említett élénkvörös duzzanatot mutogatva. "Egy nõstény az intenzív idõszakban 17 percenként közösül, a csapat mindegyik felnõtt hímjével legalább egyszer párosodik." David Staub kutató, aki ezeket a fõemlõsöket tanulmányozta, úgy következtet, hogy ez a promiszkuitás segíti az utódok fennmaradását, mert több hím hordozza és védi mindegyik kicsit, és ami a legfontosabb, melegen tartják õket a hideg hegyi szélben. Mindegyik hím több különbözõ utód gondozásában segít, így azoknak nagyobb az esélyük a túlélésre.

Másrészt ha a nõstény nem mutatja ki, mikor van ciklusának intenzív szakaszában, ez is elõnyös egyes fõemlõsfajok számára. Egyedüli nõstények, mint az orangután esetében, és az egy hím által uralt nõsténycsoportok tagjai a számukra domináns hímmel párosodnak, de másokkal is közösülhetnek, ha más csoporthoz tartozó, ismeretlen hímekkel találkoznak. Nem biztos, hogy a nõstény párosodni akar ezekkel a más hímekkel, ezért nem tanácsos kimutatnia, mikor éppen "tüzel". A nõk szintén nem mutatják semmi külsõ jelét annak, hogy az ovulációs ciklus éppen melyik fázisában vannak. Mindkét leírt stratégia elõnyös lehet tehát átfogóbb kapcsolatok létrehozására, akár a fõemlõsök egy csoportján belül, akár két különbözõ csoport között.

1986 végén tartották a Chicagói Tudományos Akadémián a csimpánzokról szóló elsõ fontosabb nemzetközi konferenciát A csimpánzok megértése címmel. Ezen biológusok, antropológusok, pszichológusok és fõemlõsökkel foglalkozó kutatók egyaránt részt vettek. Abból a szempontból, hogyan könnyítik meg a csimpánzcsoportok közti kapcsolatteremtést a szexuális jellegû találkozások, nagyon hasznos volt Nancy Thompson munkája. Afrikában dolgozott törpe csimpánzokkal. Egy ízben éppen az erdõ egy bizonyos pontján tartózkodott, mikor törpe csimpánzok két különbözõ csoportja találkozott ott. Mindannyian felmásztak egy nagy fügefára és tömeges közösülésbe kezdtek. A kutatónõ megjegyezte: "Ha a viszontlátás élménye ezt jelenti a törpe csimpánzok számára, azt hiszem, fantasztikus, ahogyan sziát köszönnek egymásnak."

Az állatok között a párosodás módjai a többférjûségtõl a monogámián át a többnejûségig terjednek. A biológusok csak jelenleg kezdik megérteni azokat a tényezõket, amelyek befolyásolják, melyik fajnak melyik mód miért megfelelõbb a másiknál. Lényegében mindez azon a komplex kölcsönhatáson alapul, amely az alapvetõ genetikai struktúrák és a faj élelemszerzési, túlélési stratégiája között lép fel. Például a madarak esetében, mivel a nõstény a testén belül hordja a tojásokat, úgy tûnik, hogy a hím nyugodtan elhagyhatná és újra párosodhatna, ha akar. A legtöbb fajnál azonban a hím a nõsténnyel marad. Annak az oka, hogy a legtöbb madárfaj legalább egy költésidõszakra állandó párokat alkot, az, hogy a tojások melegen tartása a meghosszabbított költés ideje alatt, és a kikelt kismadarak állandó etetése két felnõtt madár együttmûködését igényli.

Fõemlõs õseink számára a szex a csoporton belüli összetartást erõsítõ mechanizmussá vált. A korai hominid társadalomban a nõstények végezték a napi élelemgyûjtést, a hímek pedig az esetenkénti nagy vadászatot. Mivel átvették a fõemlõsök szexuális kultúráját mint összetartást és nemzést szolgáló mechanizmust, a szexualitás általában hozzájárult a csoport összeforrásához, együttmûködéséhez. Ennek az élelem megosztása és a szexualitás közti kapcsolatnak a fontosságát senki sem világította meg olyan jól, mint Richard Leakey, Mary és Louis Leakey híres team-jének a fia, õk fedezték fel Olduvai Gorge-ban elõemberek nyomait. Richard Leakey így ír: "Nagyon valószínû, hogy a felfokozott emberi szexualitás érzelmi kötõanyaggá alakult.. a Homo sapiens kivételes módon egymástól függõ gyereknevelési kötelékében. Ha õseink nem fedezik fel a gyûjtögetés és vadászat élelemmegosztó ökonómiáját úgy hárommillió éve, mi nem lennénk sem olyan intelligensek, sem olyan érdeklõdõk egymás szexualitása iránt, amilyenek ma vagyunk."
 

Automatikus születésszabályozás - a természet stratégiája

Ma már nyilvánvaló, hogy stressztõl szenvedõ anyáktól nem származnak olyan gyermekek, akik kiegyensúlyozott egyéniséggé nõnek fel, békében belsõ világukkal és külsõ természetes környezetükkel. Pszichiátrikus és szociális tapasztalatokról szóló tanulmányok újra és újra bizonyítják ezt. Való igaz, hogy esetenként valóban bizarr stressz nyomán "zsenik" születnek, vagy más aberráns (rendellenes) viselkedésû egyéniségek, akik kirínak és akiket elismernek, de ilyen személy ritkán végez olyan valóban értékes tevékenységet, amely hozzájárul az adott csoport többi tagjának életéhez. A legtöbb állatfajnál - kivéve az emberi állatot - a stressz az anyában automatikusan megakadályozhatja a foganást, és ami még meglepõbb, véget vethet egy már létrejött terhességnek. Itt csak néhány példát ragadhatok ki annak illusztrálására, hogyan is mûködik ez. Leginkább Wolfgang Wickler, a jól ismert európai etológus mûvébõl idézek, amelynek címe: The Sexual Code: The Social Behavior of Animals and Men (A szexuális jelrendszer: állatok és emberek szociális viselkedése). A túlnépesedés, a csoporton belüli agresszió, túlságos hideg, még az alultápláltság is és ehhez hasonló helyzetek képesek olyan stresszt okozni, amelyre "jellemzõ, hogy a mellékvesekéreg több hormont választ ki, mint egyébként, és emiatt a testben kevesebb lesz a növekedési, a pajzsmirigyserkentõ és a szexuális hormon, mint normális állapotban". Fõleg egereken, patkányokon, nyulakon és cickányokon tanulmányozták azt a folyamatot, ahogyan ez a jelenség a népesedésre hat, mert ezeket az állatokat könnyû fogságban tartani és könnyen párosodnak.

A cickányok különösen fontosak a tanulmányok során, mert jól látható jeleit mutatják annak, ha stressz nehezül rájuk, míg más állatoknál csak õket megölve és szerveiket megvizsgálva tudják bizonyítani a stressz jelenlétét. Ha a cickány izgatott, a farkán feláll a szõr és az egész farok kefeszerûvé válik. Normális esetben a szõr lesimul és a farok vékony és sima. Azok a fiatal állatok, akik gyakran láthatók a stressztõl felborzolt farokkal, sokkal lassabban nõnek, mint azok, akik zavartalan környezetben élnek. Ha az állat farka az idõ 60 %-ában borzas, "elveszíti testtömegének harmadát néhány napon belül". A felnõtt cickányok ezt rövid idõ alatt visszanyerik, de az ilyen mértékben megzavart fiatal állatok sohasem érik el normális súlyukat. Ha a farok az idõ nagy részében borzas, a cickány elpusztul. Továbblépve a tanulmány szexuális aspektusaira, Wickler megállapítja, hogy azokban a fiatal cickányhímekben, "amelyeknek a farka a húsz óra több mint 40 %-ában borzas, a heregolyók nem jutnak keresztül a lágyékcsatornán a herezacskóba, ahogyan normális esetben tennék, hanem a testben maradnak". A herezacskó bõre sem sötétedik meg. Ha az állatokat biztonságos környezetbe helyezik, egy hétbe is beletelik, mire a herezacskó megsötétedik és a heregolyók a helyükre kerülnek. A cickánynõstények egyszerûen nem hoznak létre utódot, ha a farkuk szõre a nap felében borzas.

A vadnyulak jó példák arra a jelenségre, amelyet Bruce-effektusnak neveznek. Például ha egy idegen hím nyulat tesznek egy már fogant nõstényhez, a hím szaga egymaga kiváltja az abortuszt. "Az embriók megtermékenyített petesejtjei, amelyek az anyaméhben már fejlõdésnek indultak, elpusztulnak." Ez egészen a szülés elõtti pár napig megtörténhet. Wickler szerint az új-zélandi vadnyulak közt a terhességek több mint fele így végzõdik. A Biological Mechanisms of Population Regulation (A népességszabályozás biológiai mechanizmusai) címû könyv másik kiváló forrása azoknak a természetes stratégiáknak, amelyek az utódok számának csökkentésére irányulnak. A túltömegesedés okozta stressz agresszív interakciókhoz vezet. Ezeknek az interakcióknak az eredménye "csökkentett hormonkiválasztás és a mellékvesekéreg fokozódó tevékenysége", amelyek így korlátozzák az utódnemzedék létrehozását. Ezenkívül "a népsûrûség csúcsidõszakaiban a reproduktív funkció teljesen megszûnhet, míg az alacsony népsûrûség éveiben a fiatalok végig érettek lehetnek a tenyészidõszak folyamán".
 

Párzás és szexuális reprodukció

Számos különbözõ esettanulmányra támaszkodva Wickler bebizonyítja, hogy "a közösülés nem kapcsolódik feltétlenül a szexuális reprodukcióhoz". Sok halfaj akárhol lerakja ikráját és kibocsátja spermáját és továbbúszik, a véletlenre bízva, hogy a sperma eléri-e az ikrákat. Másrészt meg a "pillangóhal" az élõvilág azon kevés faja egyikének bizonyul, amely állandó monogámiában él. Ennek az az oka, hogy ez a hal nagyon kicsi, mégsem nagy csoportokba verõdve úszkál, ahogyan az apró halak többsége teszi. Ögy nagyon nehéz a hatalmas óceánban másik pillangóhalra bukkannia a párosodáshoz. Ha egyszer ketten egymásra találnak, együtt is maradnak, mert lehet, hogy sohasem akadnának más párra.

A monogámia másik szembetûnõ példája a szürke ludak között a párok kialakítása. Ez a monogámia élethossziglan tart, alapja a "módosított agresszió". Amikor a fiatal gúnár párt keres, a nõstényt, amely felkeltette figyelmét, ûzõbe veszi, utánaúszik. Közben lesi, mikor futhat el és támadhat meg más gúnárokat, hogy bemutassa, milyen bátor és erõs. Miután elûzte a másikat, dicsõségesen visszatér kiszemelt párjához, aki szintén átveszi a hím izgatottságát és bemutatják a híres "diadalszertartást". Ennek keretében meghajtják nyakukat, fejüket hol leeresztik, hol felkapják, mintha támadni akarnának, de a fenyegetéseket egymás mellé irányítják és hangosan, pergõn gágognak egymásnak. Ögy kezdõdik az élethossziglani kapcsolatkötõ szertartás. Ezt követõen minden év tavaszán megújítja a kapcsolatát a pár. Mindegyik összecsapás után visszatér diadalittasan a hím, mindent elmesél a nõsténynek. Mi több, a nõstény elmegy és arra csábít egy idegen hímet, hogy kergesse õt. Odacsalja a párja közelébe, aki diadalmasan elûzheti a betolakodót. Láthatjuk, hogyan tartja fenn a kötõdést az agresszió ebben az élethossziglani monogám kapcsolatban, amelyre csak néhány példa van az állatok birodalmában. Az emberek között is a párok gyakran használják ezt a stratégiát, így próbálva fenntartani a kapcsolat intenzitását.

A monogámia nem emelkedik szükségszerûen más kapcsolatformák, pl. a poligámia vagy idõszakos kapcsolatok fölé. Ezeknek a típusoknak mindegyike "megfelel a tipikus létfeltételeknek, az adott idõszaknak, a vizsgált faj körülményeinek. A folyamatos monogámia átmeneti állapot lehet" bármely faj evolúciója során. Wickler a továbbiakban kijelenti, hogy az emberek közötti házasság jelenlegi különbözõ formáiról nem mondható, hogy valamelyik "biológiailag helyes" vagy "helytelen". Ami számít, az az, hogy vajon "a kérdéses házassági forma illeszkedik-e az adott törzs vagy nemzet életének átfogó struktúrájához". Mûve megírásával Wickler fõ célja az volt, hogy az átlagembert segítse ennek felismerésében: nincsen olyan "természeti törvény", amelyet minden embernek követnie kell, mikor párkeresésre és utódnemzésre kerül a sor. Elõszavában így ír: "A Humanae vitae enciklika hatására íródott ez a könyv. Mert ez az enciklika tisztán megmutatja, hol elégtelen a teológiai tudás a természetrõl és miért gyanúsak az utasítások, amelyeket a természeti törvények égisze alatt ad." A pápának ez az enciklikája újra megerõsítette azt az alapvetõ katolikus álláspontot, hogy közösülés csakis utódnemzés céljából történhet, mert ez a "természeti törvény". Wickler könyvét mindenkinek el kellene olvasni, aki ebbe a csapdába esett. Wickler néhány fejezetet annak szentel, hogy a szex kötõdést erõsítõ természetét bemutassa, majd így összegez: "Amint láttuk, az, amit általában a párosodás elõjátékának neveznek, gyakran nem törekszik új élet létrehozására, hanem hogy egy pár tagjait még szorosabban összekösse. Egy kezdeti vagy teljességig vitt közösülési aktus még mindig szolgálhatja ezt a célt, még ha az ejakuláció, a sperma kibocsátása a nõstény ivarútjaiba el is marad."

Az állatok viselkedésének különbözõ példáit hozza fel itt. Az indiai repülõ kutyánál csak három-hét közösülés után lép fel ejakuláció. Néhány majomfaj, mint például a rézus vagy a pávián szintén többször kell hogy közösüljön, mielõtt az ejakuláció bekövetkezhetne. Ez az, amiért a domináns hím pávián hagyja, hogy háremjének tagjai más, alacsonyabb rendû hímekkel is közösüljenek. Ez erõsíti a csoportbeli kapcsolatokat, mert az aktus után a hím szalad és "reprezentál" a vezetõnek. A vezetõ csak rövid ideig aktív, hogy biztosítsa a szükséges szociális elégedettséget. Wickler hozzáteszi, hogy a klasszikus görögországi játékokban "a fiatal versenyzõk közül kivált gyõztesnek állítólag szintén megvolt az a joga, hogy kiengesztelõ anális (végbélbe) közösülést végezzen legyõzött riválisával". Ez két példa arra, hogyan szolgálja a közösségen belüli összetartást a szexuális tevékenység. Alább további példákat hozok különbözõ emberi kultúrákból, de elõbb idézni akarom Wickler nagyon fontos összegzését a könyve végérõl, mert ez mindenkinek segíthet, aki "természetesen" próbál élni, hogy túllépjen azon a zûrzavaron, hogy az élet szexuális aspektusait illetõen mit "illik" tenni:

"A teológia megmutatta, hogy alkalmatlan annak meghatározására, mi természetes és mi természetellenes a szerelmi életben... A házassági aktus morális volta nem minden egyes alkalom potenciális termékenységétõl függ, hanem a kölcsönös szerelem kívánalmaitól annak teljességében. Következésképpen mindenki saját felelõsségére alakítja szerelmi életét, és a házaspár önmaga dönti el, melyik módozatok elfogadhatók a számára, és ezek a módozatok minden házasságban mások lehetnek. Mi több, mindenkinek önállóan kell eldöntenie - ismét annak ismeretében, hogy egy-egy házasságban mit kíván meg a kölcsönös szerelem -, hogy mi engedhetõ meg számára házasságon kívül az ún. flörtölés mint szociális kapcsolat terén. Mindkét esetben számolni kell a társadalom azon tagjaival is, akiket ezek a döntések többé-kevésbé érintenek - ami nem könnyíti meg a kérdést."
 

Ökoszisztéma-kultúrák és bioszféra-kultúrák

Most, hogy "körüljártam" a szexet annak biológiai alapjaiban, továbblépek annak a két eltérõ stratégiának a felvázolására, amelyeket különbözõ népek szükségesnek találtak, mikor kezdett népesebb lenni a Föld.

Röviden visszatérnék arra, amit más helyütt már elemeztem. Egészen mostanáig a mezõgazdaságot úgy fogták fel, mint hatalmas elõrelépést az emberi faj számára. Az elmúlt néhány évben azonban a kutatás új területei ezt az álláspontot nagyon is kétessé tették. Kezdve az 1967-es "Az ember, a vadász" (Man the Hunter) témájú konferencián, az azóta elterjedt kutatás világosan megmutatta a vadászó-gyûjtögetõ életforma elõnyeit mind a mezõgazdasági, mind a modern ipari kultúrával szemben. Egészen a legutóbbi idõkig a modern vadászó-gyûjtögetõ kultúrák tagjai a peremterületeken, mint amilyen a Kalahári-sivatag, átlag két napot dolgoztak hetente, hogy biztosítsák minden élelmüket, így rengeteg szabadidejük maradt a kedveltebb emberi tevékenységekre, táncra, zenére, flörtölésre, beszélgetésre és mûvészetre. A jelenlegi kutatás bizonyította, hogy a vadászat és gyûjtögetés jobb minõségû és ízletesebb ételt biztosít, mint a mezõgazdaság; ráadásul ha a terméssel baj történik, nem vész el az egész élelemtartalék, mivel ez a készlet olyan sokrétû. Csak tízezer évvel ezelõtt kezdett néhány csoport mezõgazdasági gazdálkodást, mégis már kétezer évvel ezelõtt az emberiség döntõ többsége földmûvelésbõl élt. Mi okozta ezt a megdöbbentõ eltolódást a mezõgazdaság felé az egész földön mindössze 8000 éven belül? Bár az elmúlt évtizedek alatt sok megállapítás született, a válasz csak 1977-ben lett tiszta és világos, mikor megjelent Mark Cohen könyve, a The Food Crisis in Prehistory (Élelemválság az õstörténetben).

Több mint 800 kutatási eredményre, tanulmányra támaszkodva Cohen bemutatja: az emberi populációk oly gyorsan nõttek, hogy a vadászok kiirtották a nagy emlõsök számos faját a pleisztocén végére, így az emberek nagy számban kényszerültek arra, hogy a mezõgazdasághoz folyamodjanak. A kutatás rámutat, hogy az éghajlati változások, amelyek nyomán megnehezültek az életkörülmények néhány állatfaj számára, szintén hozzájárultak ehhez a kihalási folyamathoz. Cohen kiemeli: a mezõgazdaság egyetlen elõnye a vadászó-gyûjtögetõ életformával szemben, hogy több kalóriát biztosít földterületenként és idõegységenként, így fenntartja a sûrûbb népességet. Kimutatható, hogy ötven nagyobb emlõsfaj tûnt el a pleisztocén közepéig Afrikában, kétszáz faj Észak- és Dél-Amerikában a pleisztocén végéig, és Európában a legelõ állatok hatalmas csapatai tûntek el ugyanebben az idõben. Mitologikusan úgy mondhatjuk, hogy a vadászok felismerték: a Minden µllatok Anyja nem küldött többé közéjük állatot táplálékul.

Hogy az új helyzettel megbirkózzanak, néhány ezer év alatt az emberek különbözõ stratégiákat fejlesztettek ki - ezek közül néhány a "bioszféra"-kultúrákhoz, mások meg az "ökoszisztéma"-kultúrákhoz vezettek. Utóbbiak egyike, a mezõgazdaság, több munkát igényelt, mint a vadászat és gyûjtögetés, így nagyobb családok kialakulását ösztönzi, több gyerekkel, hogy biztosítsák a több munkaerõt, amely visszahat a mezõgazdaságra, intenzívebbé teszi azt, és így tovább, egy növekvõ spirálban, amelyet a hiány, a kemény munka és a földek elpusztítása jellemez. Végül ez vezetett más népek szolgaságba, munkára kényszerítéséhez. Ezek a hódítók, a "bioszféra"-nép, ahogyan Gary Snyder tömören összefoglalja, "kiterjesztik gazdasági rendszerüket olyan mértékben, hogy módjukban állt szétroncsolni egy ökoszisztémát és tovább mûködni. Ez Róma, ez Babilon..." és ez minden imperialista kultúra azóta, beleértve a jelenlegi ipari növekedés központú társadalmat.

A bioszféra-kultúrák feltételezték, hogy a Természet többé már nem volt az a túláradó, gazdagon ajándékozó Anya, aki mindent megadott, amire csak az embereknek szüksége volt. Visszavonta gazdagságát: az állatok véget nem érõ folyama megszûnt. A Természet nem volt többé megbízható; ezért az embereknek kellett saját kezükbe venni a dolgokat. A mezõgazdaság elterjedésének tízezer esztendejét magában foglaló korszak utolsó ötszáz évének rövid ideje alatt a világ mindegyik ún. "nagy etikai rendszere" felbukkant, kezdve Konfuciuson és Buddhán (kb. i. e. 500), a zsidó prófétákon és Platónon keresztül a kereszténységig, a jelenkor kezdetén (i. sz. 1) Itt valójában a vallásos rendszerek felépítésérõl van szó: az "ideák", amelyeken alapulnak, egyedülálló emberektõl származnak - olyanoktól, mint Buddha, Mózes, Jézus, Szt. Pál és mások.

Hogyha most az "ökoszisztéma"-embereket szemléljük, látjuk, hogy a mezõgazdaságra való áttérés helyett õk a peremterületekre költöztek - magas hegyekbe, sivatagokba, sûrû erdõkbe vagy magányos szigetekre, és megtanultak odafigyelni - gondosan szemlélni és tisztelni az élet egészét, mivel mindez az õ testük, az õ életük volt. Kialakított rítusaik gyakorlásával elismerték földjük szent voltát, így képessé váltak arra, hogy mindig tudatában legyenek a szent életciklusoknak, amelyekben jelen volt az élet elvétele a megélhetéshez, de az élet visszaadása is, hogy a föld egésze virágozhasson, ne csak egy kicsi szelvénye, az embereké. Mivel megélhetésük ökonómiai alapja a természetnek egy körülhatárolt darabja volt (pl. egy vízválasztó), egész élelmezésüket ezen belül oldották meg, némi gondos odafigyelés kellett csak hozzá, hogy észrevegyék, ha valamelyik állat- vagy növényfaj megritkult és nehezebb lett rátalálni. Ilyenkor tabukat állítottak föl, hogy korlátozzák annak a fajnak a vadászatát-gyûjtését. Kezdték megérteni, hogy környezetükben minden életet elpusztíthatnának, ha az élettérre rótt igényeiket eltúloznák és túl sokan lennének ott emberek. Ögy megértették, hogy a szex is része a szent körforgásnak. Ha rosszul használják, pusztításhoz vezet, nemcsak az emberek törzsi csoportján belül, hanem az egész környezet életében. Ha azonban a szexet a hatalmának kijáró tisztelettel kezelték, megnövekedett energiát és az élet minden más formájával való egységet eredményezett.

A primitív kultúrákban, amelyek az "ökoszisztéma"-típusú életbõl fejlõdtek ki és a "megszentelt föld, megszentelt szex" koncepcióján alapultak, a törzsi bölcsesség nagy része erre irányult: "maradjunk egyensúlyban a földdel". Az emberi populáció sohasem boríthatta föl ezt az egyensúlyt. A törzsben a gyermekek születése nem "véletlen" és a két szülõre hárított gond volt, hanem a születésszabályozás vagy abortusz rituáléi szabályozták, hogy a gyermek ne zavarja meg a teljes ökoszisztéma átfogó egyensúlyát - a törzsét és a közösség többi részéét, amely a földet, az állatokat és a növényeket jelenti. (A születésszabályozás primitívek által használt módjait részletesebben ld. a Jegyzetek és utalásoknál.)

Bár a születésszabályozás több kifinomult módja elveszett, mikor egész kultúrákat pusztítottak el, a modern nõk, akik természetesebb életet próbálnak élni, kezdenek újra felfedezni ezek közül néhányat. Például a Katúah Bioregional Journal egy cikke, amelynek címe Alternatív Születésszabályozás, a következõket írja: "Susan Weed gyógynövényszakértõtõl származik az információ, hogy az Anna királynõ lánca (vagy vadrépa) a lehetõ legjobb fogamzásgátló, ami létezik." Bizonyos hagyományos kultúrákban nemzedékeken át használták a nõk.

A könyvében Susan úgy említi ezeket a szõrös kicsi magvakat, mint másnap reggeli fogamzásgátlót. Utasításai szerint egy teáskanállal kell bevenni belõlük a termékeny közösülés utáni reggelen és ezt öt napig folytatni. Az Anna királynõ láncának magvai az anyaméhre hatnak: belsõ falát olyan síkossá teszik, hogy abba nem ágyazódhat be petesejt. Milyen szépségesen egyszerû! Könyvének megírása óta Susan megismert egy Alaszkában élõ fehér embercsoportot, ahol a nõk nagy sikerrel használtak vadrépamagvakat nyolc éven át. Mindennap fél teáskanálnyit vettek magukhoz. Magvakat szórtak az ételükre és egy tálban az asztalon tartották õket, hogy pár szemet mindig vehessenek, ahogy járnak-kelnek. Két nõ úgy döntött, hogy szeretne gyereket; egyszerûen felhagytak a magvak szedésével és azonnal fogantak."
 

Szexuális összetartó erõk az ökoszisztéma-kultúrákban

Az "ökoszisztéma"-emberek számára nem lehetséges arról beszélni, hogy az emberi lét kapcsolódik az univerzumhoz; egy univerzális kapcsolatrendszerrõl lehet csak szó. Nem az emberi tudat a fókusz, ahonnan a kapcsolatok kiindulnak. Például Dorothy Lee, aki a tikopiai bennszülöttekrõl készített tanulmányt, észlelte, hogy "a simogatás mozdulatát vagy egy ölelést nem a szeretet 'kifejezésének' vagy 'kimutatásának' neveztek, ami az egóból indul ki és a saját érzelmek szavakba öntése jellemzi, hanem egy nagyobb összefüggésrendszeren belüli osztozás aktusának fogták fel." Három részletes példán mutatom be, hogyan mûködik ez egy mélyebb, szexuális értelemben: az ute Medvetánc során a szex a széles körben szétszóródó vadászó csoportokat integrálta vissza a törzsbe; a "kioltott lámpa" nevû eszkimó játékban a szex érzelmi hashajtó; a harmadik példa pedig egy mai odawa indiánról szól, aki bemutatja, hogy a szexben való osztozás mai is hozzájárulhat egy törzs összetartásához. Az ute törzs az év nagy részében kicsiny rokoni csoportokra oszlik, amelyek elszórtan vadásznak a magas Sziklás-hegység egymástól elkülönült helyein. Évente egyszer az egész törzs összejött a tavaszi Medvetáncra. Megvárták az elsõ vihart, amely érzéseik szerint felkeltette a téli álmot alvó medvét annak téli vackán, és felkeltette a medve szellemét az emberekben. Hatalmas barlangot építettek ágakból, ez volt az avinkwep, bejárata a délutáni nap felé nézett. A barlang végén egy kerek lyukat ástak, amely egy kicsi földalatti üreg bejárata volt. Efölé a hely fölé egy visszhangzó kosarat tettek, tetejére rovátkolt botot. Ha ezen játszottak, olyan hangja volt, mint a viharnak, "amely terjedt az ébredõ föld fölött és morajlott a tavaszi levegõben". Az énekesek körülvették ezt a vihart és megkezdõdött a tánc. Mivel a nõstény medve választja a párját, a nõ választotta ki a férfit, akivel táncolni akart, úgy, hogy megrántotta a férfi ruhaujját (sleeve). A tánc három napig folytatódott. Idõrõl idõre kivált egy-egy pár a táncolók közül, és "felvitték takarójukat a bokros hegyoldalba, hogy kiengedjék a medve szellemét és a tavaszi vihart, amelyek úgy felgyûltek bennük". Nagyon sok gyógyulás történt a Medvetánc során. A harmadik nap delén a Tánc véget ért, és néhány napon belül a nagy tábor fokozatosan felbomlott, ahogy a kis vadászcsoportok indultak a hegyekbe. Egy nõ, aki megragadta egy férfi ruhaujját a Medvetánc során eltölthetett vele egy órát a bokorban, vagy az egész éjszakát, de vele maradhatott egész évben a vadászat során a következõ Medvetáncig, vagy akár "sok-sok hónapig". Itt a rituális szex látta el azt a feladatot, hogy az egyéneket ismét összehozza a törzsben és újra összekapcsolja õket a földjükkel totemállatukon, a Medvén keresztül.

Peter Freuchen számolt be egy eszkimó játékról, a "kioltott lámpák"-ról. Ehhez sokan összegyûltek egy igluban. Minden fényt kioltottak, így teljes volt a sötétség. Senkinek sem volt szabad bármit is szólni, csöndben és folyamatosan változtatták a helyüket. Adott jelre mindegyik férfi megragadta a legközelebbi nõt. Egy idõ után a fények újra felgyulladtak és számtalan tréfa elhangzott a történtekkel kapcsolatban: "Én egész idõ alatt tudtam, ki vagy te, mivel..." Ennek a játéknak nagyon is gyakorlati célja volt, amikor a rossz idõjárás szinte bebörtönözte a törzset olyan hosszú idõre, hogy az Északi-sarkvidék sivárságát és magányát egyre nehezebben viselték el. A komoly érzelmi zavarok lehetõsége állandóan fennáll, mert az idõjárás rosszra fordulása kevés ételt, bizonytalan sorsot jelenthet, de miután ez a ritualizált szexuális játék véget ér, az egész csoport tréfálkozik és jókedvû. "Elhárult egy pszichológiai robbanás, amely vérontással is járhatott volna" - mutat rá Freuchen.

Edmund Carpenter Eskimo Realities címû könyvében van egy kép, amelyet Pakak, egy igulik eszkimó rajzolt neki. Ez a feleségcserélõ játékot ábrázolja. A nõk a hóházban várakoznak, a férfiak készen állnak arra, hogy választhassanak, közben maszkos énekesek állnak a lámpaállvány mellett és énekelnek. Ez a "feleségcserélõ" játék is egy módja a szex rituális használatának, amely átsegíti a törzset vagy csoportot a nehéz idõszakokon.

Wilfred Pelletier egy mai odawa indián, aki elhagyta rezervátumát Kanadában, és sikereket ért el a fehér ember világában, de hiányosnak találta azt és visszatért a rezervátumba. Elmondta, hogy õt egy rokona vezette be a szexualitás rejtelmeibe. "Még mindig úgy gondolok vissza erre, mint életem egyik legnagyobb és legboldogabb élményére. Azóta, úgy tûnik nekem, egyfolytában keféltem, szünet nélkül. Nem csak a rokonaimmal, akik nem voltak mindig a közelben, hanem bárhol, ahol rátaláltam, és úgy tûnt, hogy mindig ott van... A rezervátumban az emberek õszintén kimutatták érzéseiket és szükségleteiket, és mivel a közösség összes erõforrása rendelkezésére állt azoknak, akiknek szükségük volt rá, a szex sem volt kivétel. Elismert igény volt, tehát senki sem nélkülözte. Ez ilyen egyszerû volt."

A Position of Women in Primitive Societies (A nõk helyzete a primitív társadalmakban) címû könyvében Evans Pritchard a primitív kultúrák szexualitásának öt jellemzõjét sorolja fel. Ezeket itt röviden összefoglalom:

1. Nagyon sokat szeretkeznek, de nincsen romantikus szerelem.

2. Nincsen olyan felnõtt nõ, aki ne lenne házas.

3. Minden lány talál férjet, mi több, általában nagyon fiatalon házas már.

4. A poligámia megengedett és gyakorlatban is megvalósított, különbözõ mértékben.

5. A hagyomány megengedi, hogy az özvegyek nehézség nélkül újraházasodjanak.

Közeledve saját közvetlen európai örökségünkhöz, Dawes megállapítja Aveburyról szóló könyvében: "Ezeknek a mintáknak a nyomai Örország távolabbi részein folytatódnak a 18. századig." Ez volt az az idõszak, amikor a janzenista eretnekség puritán befolyása elérte Örországot a számûzött francia papok által, akik nem voltak hajlandók feladni ezt az eretnek doktrínát.
 

Összefoglaló megjegyzések az ökoszisztéma-kultúrákról és a szexrõl

Évek óta, ahogy a munkacsoportokban a fent leírt anyaggal dolgozunk, megfigyeltem, hogy a kérdések nagy többsége két részterületre összpontosul: Hogyan "mûködik a szex a rituálén belül"? és "Hogy lehet, hogy mindenki részesül a szexben, aki igényli?" Nagyon nehéz ezekre pontos választ adni, több okból is. Ezek egyike, hogy egy hagyományos rítus résztvevõi nem tudnak írni, de ami még lényegesebb, nem is érzik szükségét, hogy szavakba foglalják ezeket az érzéseket, így nem lehet idézni õket. Legjobb információforrásunkat azok az európaiak jelentik, akik elég nyitottak ahhoz, hogy levetve elõítéleteiket, felsõbbrendûségüket és önzésüket, meg tudják érinteni õket ezek az élmények. Az elsõ beszámoló F. Donner antropológusnõtõl származik és szereplõi õ maga, törzsi barátnõje, Ritimi, és Ritimi férje, Etewa. Bizonyos körülmények miatt hármuknak a dzsungelen át kellett utazniuk együtt. Az éjszakát egy kis hevenyészett fedél alatt töltik. Donner halk nyögéseket hall, majd Ritimi lágy hangja kérdezi õt, nem akarja-e megpróbálni. Ezen meglepõdve Donner kinyitja a szemét és az elsõ, amit meglát, Etewa "mosolygó arca". Figyelte a párt. "Aztán Etewa, legkevésbé sem zavartan, levált Ritimi testérõl, és elém térdelt. Megemelve a lábaimat, kissé széttárta õket. Arcát a lábikráimnak nyomta; olyan volt az érintése, mint egy gyerek játékos cirógatása. Nem volt ölelés, egy szó sem esett. Mégis eltöltött a gyengédség. Etewa visszatért Ritimihez, fejét a vállam és Ritimié között nyugtatta. Ritimi azután azt mondta: "Most már valóban nõvérek vagyunk."

A második beszámolót Tobias Schneebaum írta, aki olyan szerencsés volt, hogy elsõként bukkant rá egy primitív csoportra Dél-Amerikában, ahol kutatott utánuk; végig "jobb keze felõl maradt a folyó", majd a megtalált csoporttal maradt olyan hosszú ideig, hogy azok életének szerves részévé vált. Most a fiúk beavatásáról szóló részt idézem tõle. Ez már a végsõ nap, a fiatalokat szertartásosan megjelölik: alsó ajkukon egy elefántcsontszilánkot szúrnak át. Ezt követõen mindegyiküket tisztára súrolják egy köteg rosttal és bogánccsal, majd kifestik õket. Ezután már férfinak számítanak. Mielõtt az utolsó kifestésére is sor kerül, a nap már lemegy. A nap folyamán a nõk a kunyhóban vannak, idõrõl idõre kijönnek, tálakban hozzák a speciális folyadékot a férfiaknak. Estére már mindenki nevet. Mind betódulnak a kunyhó füstös fényébe. Néhány nõ már a férfiak számára elkülönített fülkékben vár, mások még mindig a tûz körül álldogálnak. Az "újonnan felavatott férfiak" mindegyike, néhány öregebb férfival együtt, bement egy-egy nõhöz, és egy szó nélkül ölelkeztek és közösültek. Schneebaum legjobb itteni barátja azon a nõn feküdt, akinek gyermekét éppen elismerte magáénak. "Miránk, többiekre, meleg szívvel kitárt karok vártak. Különös, elkerülhetetlen, szentséges azt a lágy húst érezni a kezeimmel, a testemmel."

Mindkét alkalommal az emberek az egész napot együtt töltötték kint a természetben: az erdõn át haladtak, illetve egy rítusban vettek együtt részt. A szex így természetessé válik, elkerülhetetlenné, megszenteltté, mert része lesz az ember és természet közti kölcsönös, átfogó kapcsolatnak azon a helyen.
 

Taoista szexuális rítusok

Mielõtt rátérnék a taoista szexuális szertartásokra, fel kell idéznünk az Ázsia nagy részén ismert "teremtés"-történet és az európai keresztény "teremtés" közti alapvetõ különbséget. A dél-ázsiai alaptörténet egy fivérrõl és egy nõvérrõl szól, akik átvészelnek egy árvizet vagy más szerencsétlenséget egy "üreges tartályban". Mikor a baj elmúlt, rájönnek, hogy õk az egyedüli emberek, ezért közösülnek és belõlük indul ki az emberi faj. Az "üreges tartály" a tökhéj, természetesen, és az emberi közösülés vérfertõzõ, mert a töknövényen a hím és nõ virágok ugyanazon az indán vannak. A tökhéj "az emberi faj anyja". "Megtámadhatatlan tény, hogy a tök úgy volt és van jelen az emberi kultúra történelmében, mint egy prototípusa, egy botanikus szimbóluma a teremtés gondolatának." Lathrap ennél is tovább megy: "égy következtethetünk, hogy metaforikusan a tökhéj az anyaméh, hogy az az egész univerzum, vagy még egyszerûbben, az egyetemes anyaméh." Az indán fejlõdõ tök hirtelen és drámaian megnövekszik, benne vannak a magvak a tökhúsba ágyazódva. Az idõ elõrehaladtával ez a "káosz"-állapot megváltozik: kemény, üreges lesz a héj, és az "élet csírái" benne felszabadulnak az egynemû pépbõl és csörögnek, kopognak bent, mintegy jelezve jelenlétüket a biztonságos üregben. A Lagenaria, a palackszerû tök, két kerekded részével, amelyeket az összehúzott középrész köt össze, különösen is "vetekedik a menny és föld, a yin (nõ) és yang (hím) kiegyensúlyozott kozmikus formájával, amelyben az összekötõ a ch'i (energia) üres, mégis vemhes ereje".

A tökhöz kapcsolódó teremtéstörténet végig jelen van a csendes-óceániai térségben Hawaiitól a déli-tengeri szigeteken át Dél-µzsiáig, Kínát, Japánt, Afrikát is beleértve. Ideát, az eurázsiai kontinens parányi kiszögellésén, amelyet Európának hívunk, egészen más történet ismert. Egy hímnemû isten fent az égben megalkotta az egész természetet saját gondolataiból és az utolsó nap készített egy férfit, és a férfi bordájából egy asszonyt. Azon nyomban feltámad bennünk a "gondolatok és ideálok" és "el a földrõl" szellemisége. Még egy példán szemléltetni akarom a különbséget, amely a két teremtéstörténet között fennáll.

Egy télen át Svájcban laktunk, olykor elutaztunk Ausztriába vagy az olasz Tirolba hegyet mászni. Bárhová mentünk, a magashegyi városokban az út mellett, a falvak vagy a mezõk közelében ott láttuk a feszületet. A falubeli gyerekek naponta többször látják ezeket a feszületeket, ahogy iskolába vagy máshová mennek. Egy vérzõ hímnemû istent látnak, aki szenvedõ belenyugvással néz le rájuk. Ennek éppen az ellentéte a Dosojin, amit a japán gyerekek látnak naponta. A japán utak mentén és a rizsföldek közelében Dosojin áll faragott kõbõl - egy hím és egy nõ olyan szorosan összeölelkezve, hogy egy szó, a Dosojin jelöli kettõjüket. Néha karjukkal ölelik át egymást, néha kezüket teszik a másik ruhaujjára (sleeve) (a közösülést szimbolizálva), de mindig boldogan mosolyognak. A japán gyermekek naponta látják, hogy férfi és nõ kell ahhoz, hogy nõjön a rizs, hogy nõjenek az emberek, és ami még több, mindez örömteli!

Lefordítva ezt a két történetet filozofikusabb nyelvre, az európai hagyományban van egy férfi istenünk az égben, aki egyszer és mindenkorra megalkotott mindent. Bárminek az igaz szellemisége és valódi jelentése csak ebbõl az egy forrásból fakad. Isten teremtése folytatódik minden új és még drámaibb emberi áttörésben a tudományban, a technikában, a mûvészetben stb., stb., de ez mind közvetve ettõl a férfi istentõl jön onnan fentrõl. És ideát, egy kis sarokban hever az emberi szexualitás problémája. Enélkül persze aligha lehetnének újabb emberek, de ez nem igazán fontos, amikor a "komoly dolgokra" fordul a figyelem, a filozófiára, tudományra stb. A szex valamiképpen gyanús és mindenképpen kellemetlen és undok, mivel a testhez is van köze, nemcsak az agyhoz; hanem mégis szükség van rá, az újabb emberek létrehozása miatt. A dél-ázsiai hagyományban a szex mindennek a kezdeténél van jelen és a hagyomány és az élet minden fejlõdésének minden oldalán folytatódik. A "miriád teremtmény" a yin (nõ) és a yang (férfi) egymásra hatásából jön; az univerzum energiája mûködik a yin és a yang által. Csakhogy ez nem pusztán egy dualisztikus modell szemben a monoteisztikus európai rendszerrel. Inkább egy folyamatosan változó minta, mert ha valami a yin continuum mentén mozog és egyre több yint szerez, akkor végül visszafordul és a yang pólus felé indul. Minden folyamatosan hat egymásra és kapcsolatban van. Ebben az ázsiai filozófiai rendszerben a szex nem messze a sarokba van hajítva mint egyfajta rendellenesség, hanem az élet minden aspektusának középpontjában áll. Természetes tehát, hogy a taoizmus fejlesztette ki minden kultúra legkifinomultabb módszereit a szexuális energia kezelésére az emberi közösségen belül és emberek és természet között. Egészen mostanáig a taoista szexuális rítusokat elutasították a nyugati gondolkodók mint puszta babonát, de mikor a cambridge-i tudós, Joseph Needham kiadta Science and Civilization in China (Tudomány és civilizáció Kínában) címû vastag könyvének második kötetét, mindez megváltozott. Mivel ezeknek a technikáknak a célja az volt, hogy "növeljék az életadó ching mennyiségét a szexuális ösztönzéssel (stimulus), amennyire csak lehetséges... Az önmegtartóztatást nemcsak lehetetlennek, hanem helytelennek is tartották, mivel ellenkezik a Természet nagyszerû ritmusával, hiszen a Természetben mindennek van férfi vagy nõi jellege." Ezeket a szexuális technikákat az energia növelésére használták, de nemcsak férfi és nõ között, hanem a csoporton mint egységen belül és az emberek és földjük között is.
 

"A Chhi kiegyenlítésének igazi mûvészete"

Ez a legfontosabb taoista szexuális rituálé neve. A férfi és nõ "chi-jének egyesítése" néven is ismerték, s gyökerei legalább az i. sz. 2. századig nyúlnak vissza. Mai tudásunk nagy része ezekrõl az õsi rítusokról egy buddhistává lett taoistától származik, aki a "Hsiao Tao Lun"-t (Gúnyirat a taoizmusról) írta, hasonló modorban, mint ahogy a kereszténységre áttért pogányok írtak gúnyiratokat a pogány szokásokról. A "Chhi egyesítésének" rítusa az újhold vagy a telehold éjszakáin mentek végbe, böjtölés után. Rituális tánccal - "a sárkány kígyózása, a tigris játéka" - kezdõdött, amely vagy nyilvános, csoportos, rituális közösüléssel, vagy az összes jelenlevõre kiterjedõ egybekelések egész sorával végzõdött, utóbbiakra a templom oldalai mentén elhelyezett kamrákban kerül sor. K. Schipper szerint ez a "ch'i egyesítése", ahogyan õ fordítja, magában foglalja az "alkalmazkodást a naptári idõszakokhoz" - így az évszakonkénti nagyobb ünnepeken került rá sor. A Huang Shu-nak, ennek a költõi liturgiagyûjteménynek, amely ezt a rítust is tartalmazza, töredéke maradt csak ránk. Azokat a könyveket, amelyek a taoista szexuális szertartásokat írták le, a Ming-dinasztia alatt nagyrészt elpusztították. Szerencsére néhány közülük fennmaradt, mert a 10. század körül a japánok lefordították õket.

Mind a kínai szexuális rítusokban, mind a primitív törzsi szertartásokban a szex maga felfoghatatlan volt. Nem világos, hogy a kínai szertartásokban mely istenségek játszottak szerepet, de Maspero szerint valószínûleg a csillag-istenek, az öt elem istenei, vagy az emberi test különbözõ részeit lakó és irányító szellemek.

A buddhista aszketizmus és a kunfuciánus prüdéria egyaránt megbotránkozott, így a hetedik század után nem volt több nyilvános Ho-Chhi fesztivál. Titokban a gyakorlat folytatódott a taoista templomokban a Sung dinasztia alatt is, a laikusok bizonyos csoportjai körében egészen a múlt századig. Amikor Needham 1945-ben Kínában volt a forradalmi harcoktól veszélyeztetett taoista dokumentumokat gyûjtve, sok régi (i. sz. 554-tõl fennálló) taoista monostort meglátogatott. Ögy lehetett komoly betekintése a taoista szexuális rituálét alátámasztó gondolatvilágba. Mikor megkérdezte "a taoizmus egyik legelmélyültebb tanulóját", hányan követik ezeket a szabályokat, õ így felelt: "Valószínûleg több mint fele a szecsuáni hölgyeknek és uraknak."
 

A "megszentelt közép"

Hogy megértsük, miért szenteltek a taoisták ekkora figyelmet a szexuális technikáknak, be kell látnunk, milyen fontos a medencekörnyék szerkezete a csontos középrésszel, a keresztcsonttal együtt. Mivel a nyugati kultúra akkora hangsúlyt fektet a racionális elmére (pontosabban az agykéreg - neo-cortex - bal féltekéjére), a legutóbbi idõkig teljes képtelenségnek tûnt a taoisták ragaszkodása az alsóbb elméhez, amely négyujjnyira helyezkedik el a köldök alatt (kínaiul tantien, japánul hara). Például az 1920-as években D. H. Lawrence-t kigúnyolták, mikor a "hasi idegközpont (solar plexus)" fontosságát hangsúlyozta; de az utóbbi két évtizedben, ahogy növekszik a Tai Chi és más tanok, az Aikido és a többi harcmûvészet, a Rolfinghoz hasonló terápiák népszerûsége, a medencekörnyéket kezdik tényleg "megszentelt közepünknek" elismerni, mint olyan területet, ahol a kozmoszt velünk összekötõ energia áramlik. A szexuális funkciók, a magzati kor, a szülés, az étel feldolgozása, a mély érzelmek is ezen a területen összpontosulnak. A "megszentelt közép" a sacrumra, a keresztcsontra utal, erre a csontos lemezre; a "sacrum" névnek ugyanaz a latin gyökere, mint a "megszentelt (szakrált)" szónak. A keresztcsontot az az öt alsó csigolya alkotja, amelyek a felnõtteknél egyetlen görbe pajzsformájú lemezzé olvadnak össze. Mivel a teljes medenceöv izmai idekapcsolódnak, ez az a terület, amely emberré tesz minket. A megnövekedett emberi agy csak akkor fejlõdött ki, amikor már valóban sajátunkká vált a felegyenesedett testhelyzet. Sõt, mindazok az izmok, amelyeknek szerepe van a járásban, állásban és ülésben, itt futnak össze. Ezek közül az ágyéki (psoas) izmok a legfontosabbak az emberi, felegyenesedett tartás kialakításában; a szeméremcsonti-farkcsonti (pubo-coccygeus) izmok pedig, amelyek a lábakat a gerinc belsõ oldalához kötik és felfelé haladva a medence szélét a bordákhoz és a mellcsonthoz erõsítik, szó szerint összetartanak minket. Ez a két nagy, erõs izomcsoport a medencekörnyéken keresztezõdik, a nemi szerveket körülvéve.

A Rolfing-terápia javító hatása nagyrészt a kultúránkban annyira jellemzõ túlságosan merev hasizmok kilazításában áll. Az ágyéki izmok így felszabadulnak és rendeltetésüknek megfelelõen mûködnek; a test pedig átszervezõdhet, hogy immár helyes viszonyba kerüljön a gravitációval. Laboratóriumi kísérletek bizonyították, hogy ezeknek az izmoknak a felszabadulása csökkenti, sõt gyakran teljesen megszünteti az akut szorongás állapotát, amely annyira elterjedt a kultúránkban. Ez az összefüggés a "mentális" állapot (ahogyan gondolunk rá) és ennek az izmok irányítása általi gyógyulása között kifog az általános nyugati logikán; a kínaiak azonban mindig is úgy tekintettek a "tantienre", a medencekörnyékre, mint a "másik" elme székhelyére. A tantien nemcsak központja az erõs érzelmeknek, hanem ha a Tai Chi segítségével fejlesztjük, képes érzékelni más emberekben is ezeket az érzelmeket, és jelzi a földben rejlõ energiaáramokat. Például vízkeresõkkel végzett mai kísérletek bizonyítják, hogy a vízkeresõ testében éppen a medencekörnyék az a hely, amely jelzi a föld alatti víz jelenlétét.

A legõsibb harcmûvészetet, a Tai Chit a kínai hegyekben, a taoista Shaolin monostorban fejlesztették ki. 108 módozatának mindegyike pontosan a fent leírt izmokkal foglalkozik. Ezek az izmok, amelyeket a Tai Chi felszabadít, elengedhetetlenek a taoista szexuális rítusok gyakorlásához. A férfiak számára azért, mert ezek az izmok kellenek az ejakuláció nélküli orgazmus taoista módszeréhez; a nõk számára azért, mert a hüvelyi orgazmus pillanatában a farkcsonti izmok, megfelelõ gyakorlás után, azonnali tudatos erõfeszítés nélkül elzárják az ondó útját, és így automatikus fogamzásgátlóként mûködnek, ha szükséges. Ez utóbbi technika magyarázat lehet az elsõ antropológusok zavarba ejtõ beszámolóira: egyikük, Jane Belo, a csendes-óceáni szigetvilág déli részén megfigyelte, hogy a nõk nem használnak fogamzásgátló szert, gyermekük mégis csak a férjüktõl született, bár a törzs más tagjaival is szeretkeztek, ha a férjük halászni volt.

Bob Klein, mikor a "kezek nyomása" nevû Tai Chi-gyakorlatot írja le, megjegyzi, hogy ez "hatásos gyakorlat a szeretkezéshez". Így folytatja: "A szexben semmi helye a mechanikus technikák bemutatásának. Megkívánja, hogy beleadjuk magunkat az energiák áramlásába, és feladjuk az elszigeteltség érzését. A szexnek nem szabad olyasminek lennie, amit valaki valakinek 'csinál', hanem egy 'nem-tevésnek' kell lennie, amelyben két 'test-elme' egyesül és spontán játszik az energia'mezõben'." égy is fel lehet fogni, hogy "energiát váltunk egy másik személlyel. Ezt az energiát szabadon adjuk."

Ez az energia az ember lábainak szétválási pontjához kötõdik, ahol a nagyobb szeméremcsonti-farkcsonti izmok találkoznak. Ezeknek az izmoknak a fejlesztése férfiaknál és nõknél egyaránt automatikusan meghosszabbítja az orgazmust.

A férfiaknak szól ez a kínai mondás: "Csak akkor törekedj ejakulációra, ha gyermeket akarsz nemzeni, de különben a legjobb, ha visszatartod az ondót és a belsõ szervek táplálására használod." Az orgazmushoz nem kell az ejakuláció. Bizonyos, hogy ma, túlnépesedett világunkban a férfiaknak legtöbbször nem szükséges az ejakulációra törekedni. Van is egyfajta szabály arra, milyen gyakran ejakulálhat egy férfi biztonságosan, anélkül hogy a testben található más fontos mirigyek kiürülnének. Az évek számát meg kell szorozni 0,2-del. Például egy harmincéves férfi esetében: 30 x 0.2 = 6 naponként ejakulálhat úgy, hogy egyensúlyban maradjon. Ha hat napnál ritkábban ejakulál, táplálékot halmoz fel a többi szerv számára.

Hogyan lép fel az orgazmus ejakuláció nélkül? Ez igazán egyszerû. A férfi vagy a partnere megnyomja a tu-mo akupresszúrás pontot. Ez a csõszerû berendezés a végbélnyílástól a péniszig halad a lábak között. Könnyen megérezhetõ, ha a hímvesszõ merev. E csõ mentén van a tu-mo, félúton a végbélnyílás és a here között. Mikor már-már orgazmusra kerülne sor, meg kell nyomni és elmarad az ejakuláció - sõt, aki már begyakorolta ezt a módszert, még teljesebb orgazmusai lehetnek. Mivel ez a technika a szexuális kapcsolatteremtésben és a születésszabályozásban is jelentõs, pontosabb részleteket is közlök róla. Ha a pont nyomása túl közel esik a heréhez, az ondó a húgyhólyagba kerül. Ez nem káros, de nem is hasznos a többi szerv táplálása szempontjából. Amikor valaki még tanulja ezt a módszert, ajánlott, hogy a szeretkezés után vizeletét ürítse egy üvegbe: ha zavarosnak tûnik a vizelet, ondó van benne, jelezve, hogy túl közel esett a pontnyomás a heréhez. Ha egy darabig állni hagyjuk a vizeletet, látható, ahogy az ondó lesüllyed az üveg aljára. Következõ alkalommal tehát a végbélnyíláshoz közelebb keressük a tu-mo pontot. Kétféleképpen is bekerülhet a visszatartott "ondó" a test többi részébe. A kínai orvostudomány szerint a prosztata kapcsolatban áll a többi miriggyel. (Ezt a nyugati tudomány természetesen nem ismeri el.) Ez az egyik út - a másik pedig, hogy az ondót a prosztatából a véráram veszi fel és viszi másfelé. Ajánlott, hogy nem sokkal az orgazmus után, mikor a tu-mo pont nyomásával tartottuk vissza az ejakulációt, végezzünk egy rövid gyakorlatot. Szorítsuk össze a végbél záróizmát és húzzuk felfelé a testbe, erõs préselés közben. Ez segíti a prosztatát, hogy visszakapja rendes méretét, és az ondót, hogy a prosztatából kikerülve a véráramba és máshová jusson. A gyakorlat a késõbbi, prosztatával kapcsolatos zavarokat is megakadályozza.

Mikor ezeket a kínai technikákat tanuljuk, nagyon hasznos, ha a nemi szerveket jelölõ, tájképbõl vett, költõi kifejezéseiket is átvesszük. Egyrészt ezeknek a "költõi" neveknek a használata felszabadítja a a nemi szerveket azokból a pejoratív összefüggésekbõl, ahová a nyugati hozzáállás helyezi õket, másrészt pedig magához a földhöz kapcsolja õket, ahonnan származunk. A férfiaknál a here "a sors kapuja", "a sötét határ" a tu-mo pont, amelyet meg kell nyomni, hogy az ondó visszakerüljön a testbe; a pénisz a "jade-csúcs". Más nevei: "pozitív csúcs" és "yang-csúcs". A nõi nemi szerveket általában véve így nevezik: "a szerelem anemónája", "barlang", "vörösérc-hasadék", "arany barázda", "jade-barlang", "jade-kapu", "misztikus barlang", "misztikus völgy", "gyönyörgrotta", "drága olvasztótégely" és "titkos barlang". A méh neve "Vörösérc-barlang", a méhszájé "Virágszív", a szeméremajkak pedig "a Líra Húrjai".
 

Hasonlóságok a taoista és a primitív szexuális technikák között

Mind a primitív társadalmak, mind a taoizmus ritualizált szexualitása egészen más gyökerekrõl fakad, mint a nyugati kultúrák szexuális tevékenysége, ahol a hangsúly mindig is az utódnemzésen volt. Az utóbbi kultúra esetében a férfiak ejakulációjának nagy jelentõséget tulajdonítanak, mert összekapcsolják a termékenységgel és a férfias egóval. Ezzel szemben a rituális szex legfõbb szempontjai a "gyakorlás kettesben" (dual cultivation), továbbá a kötõdések erõsítése a csoporton belül és a természettel. E funkciók közül egyik sikeréhez sem kell az ejakuláció, így az itt jelentéktelenné válik. Ez a hozzáállás teljesen megszüntet néhányat a férfiak legfontosabb érzelmi problémái közül, amelyek a nyugati kultúra által "korai magömlésnek" és "impotenciának" minõsített jelenségekhez kötõdnek. E két kategóriát valójában az ejakuláció túlhangsúlyozása hozta létre. Megszabadulva a "szex a fejben" állandó, legfõbb gondjától az ejakulációval, a "jade-csúcs", ahogy a kínaiak hívják a péniszt, természetesen mûködik, amint a természet meghatározta, kivéve fizikai alkalmatlanság esetén.

A rituális szex során, amely nem korlátozódik a nemi szervek területére, az egész test és az agy is ismételt ösztönzõ ingereket kap hosszú idõn keresztül. Ez a "központi idegrendszer felhangolásához" (tuning) vezet; ezt itt röviden összefoglalom. µltalában ha vagy a paraszimpatikus, vagy a szimpatikus idegrendszer ösztönzést kap, a másikra ez gátlóan hat. Azonban a "felhangolás" akkor lép fel, ha az egyik rendszer olyan hosszan és intenzíven mûködik, hogy túltelítetté válik és átcsordul a másikba, amelyik ekkor szintén aktiválódik. Ha az ösztönzés elég hosszú, a felhangolás következõ fázisa is bekövetkezik: mindkét automatikus rendszer egyidejû kiválasztása a középsõ elõagyi köteget hozza stimulált állapotba, amely így nemcsak a gyönyör érzését indukálja, hanem, különösen elmélyült állapotban, létrehozza a mindenséggel való egység, egyesülés élményét. A felhangoltságnak ez a szakasza a jobb agyféltekének juttatja a vezetõ szerepet, így olyan problémák is megoldódnak, amilyeneket a racionális bal agyfélteke megoldhatatlannak ítélt. Ráadásul a szexuális rítusra jellemzõ ismételt mozgások erõs ritmusa pozitív limbikus (állati agyi) mûködést eredményez, amely megnövekedett szociális összetartásban nyilvánul meg: emiatt olyan sikeresek ezek a rítusok kötõdéseket erõsítõ mechanizmusoként. Mindezek a jótétemények, amelyek a "felhangolást" követik, még inkább érvényesek a rituális szexre; ez a "felhangolás" azonban nem léphet fel a nyugati típusú szexre jellemzõ gyors orgazmus során, arra programozva, hogy a szex csak a nemzést szolgálhatja. Ez az orgazmus csak a pillanatnyi szexuális feszültséget vezeti le. A rituális szex igen hosszú idõt igényel ahhoz, hogy a "felhangolás" elérje a test összes egymáshoz kapcsolódó rendszerét. Li T'ung Hsuan 7. században írt kommentárjában a természet egészével kapcsolja össze a jade-csúcs mozdulatait az "ezer szerelmes döfés" közben: "Mély és sekély, lassú és sebes, egyenes és ferde döfések semmi esetre sem egyformák... Egy lassú döfésnek olyannak kell lennie, mint a ponty rángó mozgása, mikor a horoggal játszik; a gyors döfésnek meg, mint a szél ellenében szálló madár röpte."

A taoista szexuális technikák az egész testet érzékennyé teszik; a nyugati kultúrában azonban az élet szenvedélyének nagy részét a nemi szervekre korlátozódó szexualitás keskeny mezsgyéjére kényszerítettük. De ha bármikor egész lényünkkel reagálunk, az egész lét jelen van, és mivel az egész-lét szexuális, a szexualitás jelen van egy ilyen reakcióban, amely bármivel kapcsolatban bekövetkezhet: egy állattal, egy virággal, magával a világgal. D. H. Lawrence-t azért is kritizálták, mert a természetre egész lényével reagált. Egy nap Lawrence begyöpösödött századeleji kiadójával, Ford Madox Forddal sétált, irodalmi dolgokról beszélgettek, mikor Lawrence hirtelen "ideiglenesen megõrült" Ford szerint. Letérdelt és gyengéden megérintette egy közönséges virág szirmait és "majdnem szex-fölötti szenvedélyes gyönyörbe" merült. Ford elismerte, hogy ez "túl zavaró" volt számára. A nyugatiak általában nem szeretik, mikor valaki a szexet és a természetet ilyen bensõséges módon köti össze. Mivel tudtommal Lawrence az egyetlen nagy angol nyelvû író, aki képes volt ilyenfajta viszonyra a természettel, késõbb visszatérek az életmûvére.
 

Jaime de Angulo az indián törzsek rituális szexualitásáról

A taoista szexuális gyakorlatokról szóló írások több mint ezeréves múltból erednek; de ha a téma a primitívek rituális szexualitása ebben az országban, nincsenek írott anyagaink ezektõl a népektõl, mert õk maguk nem tudtak írni-olvasni. Az antropológusok ugyan írtak ezekrõl a dolgokról is, de csak a látható megnyilvánulások alapján. Szerencsére, személyes adottságai és életkörülményei nagyon különös összejátszása miatt Jaime de Angulo beszámolt néhány egyedülálló betekintésérõl az indiánok saját felfogásába, ahogyan a szex világukban elfoglalt helyérõl vélekedtek. Röviden összefoglalom az életének e helyütt legfontosabb mozzanatait, amelyek lehetõvé tették számára ezt a betekintést.

1912-ben szerezte orvosi diplomáját Johns Hopkinstól és az USA hadseregében volt pszichiáter. Mikor egy kaliforniai farmon dolgozott, összebarátkozott az achumawi munkásokkal, így kezdte nyelvi tanulmányait. Késõbb a Pit River indiánokkal élt. 1915-ben találkozott Alfred Kroeberrel és Paul Radinnal, akik mindketten kiváló antropológusok voltak abban az idõben. Kroeber, miután felismerte Jaime nyelvi tehetségét, Berkeleyben fogta, hogy két tantárgyat tanítson: pszichiátriát és a primitív emberek gondolkodásmódját. De Jaime nem maradt hosszan az egyetemen, mivel nem vonzotta az akadémiai pálya. A következõ tizenöt év során tizenhét újabb indián nyelvet tanult meg, és valamiféle sámánként vált ismertté.

A sámáni tudás, az egyetemen tanult pszichiátria és orvostudomány, meg bámulatra méltó nyelvi tehetsége tette elérhetõvé Jaime számára az indián gondolkodás azon területeit is, amelyeket más fehér emberek elõl eltitkoltak. Robert Duncan, a költõ volt de Angulo gépírója annak utolsó éveiben. Egy interjúban, amelyet Bob Callahan készített vele a Turtle Island Presstõl Duncan elmondta néhány szempontját annak, amit Jaime felfedezett. Arról számol be, hogy Jaime az indiánoktól vette a gondolatot, "hogy az ember nemcsak az élõ és a holt között mozoghat, mint a sámánizmusban, hanem egyik nembõl is átmehet a másikba. S elég ésszerûnek találta az indián gondolkodást. Mi összezavarodunk olyasmitõl, mint a homoszexualitás. De a nem és a nemi létforma (sex and gender) nem ugyanaz... Egyszer, mikor összekevertem ezt a két dolgot, Jaime azt mondta, nyugatiasan gondolkodom, azt hiszem, hogy a férfi és a nõ, azok nemi létformák. Az indiánok számára öt nemi létforma létezhet a nyelvben is, a törzsben is."

Az angol nyelv csak három nemi létformát különböztet meg: a hím-, a nõ- és a semleges nemet. Több forrásból is úgy tudjuk, hogy akár tizenegy-tizenöt nemi létforma is létezhet egyes törzsekben: más szóval tizenegy-tizenöt különbözõ módja a férfi- vagy nõi létnek. Az egyik nembõl a másikba való átmenet legismertebb példája a contraire (ellentétes, ellenkezõ) bizonyos Plains indián törzsekben. A "Vihar" befolyása alatt egy ilyen ember összeházasodhatott egy harcossal és kiválóságként tartották számon.

Évek óta vezetek különbözõ munkacsoportokat, és bárhol is említem Jaime tudását ezekrõl a szexuális szerepekrõl, mindig tesznek fel kérdéseket ezen szerepek természetérõl. Jaime természetesen nem dolgozta ki õket részletesen, de Margaret Mead röviden érintette ezt a tárgyat Psychologic Sex Gender and Sex Role Assignment (Pszichológiai nemek és nemi szerepek kiosztása) címû írásában. Megemlíti, hogy a mi kultúránkban "csak két jóváhagyott nemi szerep" áll a gyerekek elõtt, míg bizonyos primitív vagy hagyományos társadalomban jóval több van. Hogy némi képet adjon a lehetõségekrõl, megállapítja:

A legismertebb szexuális pályafutásokat így lehetne jellemezni:
1. Férjes asszony, aki gyermekeket szül és nevel.
2. Házas férfi, aki gyermekeket nemz és gondoskodik róluk.
3. Felnõtt férfi, aki nem házasodik és nem nemz gyermeket, de bizonyos elõírt szociális funkciókat tölt be, amelyek a cölibátus, szexuális önmegtartóztatás, a nemzésrõl való lemondás, a szertartásos szexuális engedmények speciális formái, a más férfiakra érvényes szociális megszorítások alól való felmentés különbözõ módjait foglalhatják magukban.
5. Bizonyos személyek, akiknek különleges, nem nemzésre irányuló szertartásos szerepe fontos. Olyan szerepek ezek, amelyekben kötelezõ az ellenkezõ nem ruhájának és viselkedésének az átvétele különbözõ formákban, így a külsõ nemi jelleget figyelmen kívül hagyják vagy eltitkolják; pl. a sámánok stb.
11. Korhoz kötött nemi szerepek, mint amilyen a serdülõktõl elvárt homoerotikus magatartás; a szexuális kapcsolatok megszüntetése, amit elvárnak a háztartások idõsebb vezetõitõl stb.; helyenként kötelezõ az engedékenység a házasság elõtt és a hûség utána, vagy a szüzesség elõtte, és a szabad élvezet utána; van, ahol az özvegyektõl elvárják, hogy ne házasodjanak újra, illetve ne létesítsenek újabb szexuális kapcsolatot.

Mead rámutat, hogy ezek a felnõttszerepek egyenként, vagy akár együtt is létezhetnek ugyanabban a társadalomban. Megállapítja: "Összefoglalóan elmondható, hogy a szexuális szerepek megoszlása sokkal összetettebb lehet más kultúrákban, mint a mienkben, és hiba lenne túlzott elvi struktúrát építeni a mai amerikai nevelési erõfeszítésekre, amelyek arra irányulnak, hogy minden gyereket bevezessenek egy aktív és kizárólag heteroszexuális szerepbe legális, monogám egységeken belül."

Visszatérve a Jaime de Angulóról szóló interjúra, Bob Callahan megjegyzi: "De Angulóval, majdhogynem elõször, olyan képet kapunk az õsi Amerikáról, amely szexuálisan is kiegészült, egy olyan mitologikus kép ez az amerikai indiánokról, amely szexuálisan is igényes az egyes karakterek egyéni identitására lebontva. égy értem, ez mindig is megvolt, de most itt ez a rendkívüli ember, aki egyenesen rátapint."

Duncan így felelt: Igen. éjra elmondom, Jaime nem feltétlenül a férfiban és nõben határozta meg a nemiséget. Ez nincs nemhez kötve ilyen módon. Ez az, akivel ténylegesen kefélni lehet. Na de ez lehet egy fa, egy szikla... Mi összezavartuk a generációt a reprodukcióval és a termeléssel, és így, mivel még a magántulajdont is belekevertük, a gyermekeket összezavarjuk a "mi" gyermekeinkkel. És nem tudunk megérteni egy olyan társadalmi szerkezetet, ahol a törzsnek mint egésznek vannak gyermekei... Még mindig a "mi nemzedékünkre" használjuk a generáció szót. Az én generációm volt a "dzsessz"-nemzedék. Ily módon már megértjük, mi a generáció. Az egész társadalom termeli újra önmagát, és ehhez a társadalomhoz tartoznak a gyermekek... Jaime történeteiben mindenki a nemzedékek folytonos világában létezik, ahol a gyermekek az egész világé, amelyben élnek, így hát nagyon rossz gyerek az, aki nem tiszteli Fa Atyát, vagy bármely más elemét a szülõvilágának.

A "nemzés" szó a szótár szerint ezt jelenti: "elõidéz, élõlényeket hív létre". Ha mindezt Jaime szemszögébõl vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy az emberiség egyedül nem nemz gyermekeket; ehelyett az egész élõ környezet az, amely létrehívja a gyermeket és életben tartja - a levegõ, a talaj, a növények és állatok a közvetlen környezetében. Mi a földön elfoglalt helyünk gyermekei vagyunk. Ez az, amiért a föld, a szex, az evés megszentelt; a taoizmusban ezek mind ugyanannak az energiafolyamnak a részei. Az amerikai indiánok újra és újra elismerik "mind a rokonainkat" a megszentelt veszõdségekben (sweats) - a forró sziklákban, a sziklákról lezúduló vízben, a füvekben - mind egyazon család részei.
 

D. H. Lawrence az emberi szexualitásról és a természetrõl

Mivel Lawrence munkáját olyan gyakran félreértik, legjobb, ha egészen az 1920-as évekig megyünk vissza, hogy megértsük a szemléletét. Rolf Gardiner, angol farmer, erdész és a Föld Szolgálata ifjúsági táborok úttörõje úgy gondolta, hogy az ökológia fiatal tudományának "egyre fontosabb szerepet kell játszania a reformerek javaslataiban". Miután elolvasta Lawrence egyik könyvét, így írt 1919-ben:

"Lawrence lett a fáklyavivõ, fiatalságomnak vezérfénye. S ment elõre, felfedezve a sötétet, eloszlatva elavult, kimerült látásmódunkat, elszakadva a véges ideák absztrakcióitól, elnyûtt koncepcióktól, terméketlen szavaktól és kihûlt szimbólumoktól... Mindig úgy tûnt nekem, hogy a táj Lawrence által beszél. Valóban a sötét, termékeny nottinghami erdõk voltak azok, amelyek újra és újra keresztültörtek a korai könyveiben, megtöltve azokat ... a táj titkos, elrejtett isteneivel, hogy szóljanak hozzánk és követeljenek minket ... A hely szelleme (Olaszország, Ausztrália, Mexikó), ez uralta és táplálta erejével. Minden könyve lüktet ettõl a sötét és izgalmas szellemtõl... tanítva minket, hogy érezzük és éljük át elemi erõvel a földben lakó istenek õsi hatalmát... Tudta, hogy a földbõl erõt nyerhetünk és értelmesen élhetünk, ha különleges tájakon, a föld múltjának hatalmaival közösségben dolgozunk... Hosszú ideje érzem, hogy valamennyire érvényesíteni kell Lawrence tanítását és meglátását, nem irodalmi kritikákkal, hanem azáltal, hogy az emberek az õ szemlélete szerint próbálnak élni." Lawrence szülõhelye Nottinghamshire megyében volt. Minden életrajzírója a bányászatról ír, de kevesen említik meg egyáltalán, hogy a sherwoodi erdõ ebben a megyében van. Itt Lawrence és fiatal barátai beléphettek "a pompás tölgy, kõris, szil és éger alá, Robin Hood Forrásához, és Maid Marian Tisztására, ahol táncolt", ahogyan egy gyermekkori barát elmondta. Tény, hogy Lawrence-nek volt gyermekkori "misztikus természetélménye". Ez az érzés, hogy õ a mindenség része, elkísérte Lawrence-t egész élete során és minden mûve kísérlet arra, hogy ezt az érzést közvetítse, amelyet elõször "szeretett otthoni völgyében" élt át. Gyermekkorának másik vonása, amit általában elhanyagolnak és csaknem olyan fontos, mint a "hely", a kapcsolata egy lényegében "primitív törzsi" csoporttal. Az édesapja "az utolsó angol generációhoz" tartozott, "amely még megmenekült a kötelezõ iskoláztatástól", ahogy Lawrence elmondta. Az apja "lement az aknába" már kilencévesen. S és a "társai" együtt dolgoztak, együtt orvvadásztak nyúlra, a földbirtokos területein, gombát gyûjtöttek és együtt is ittak. Ahogy Lawrence késõbb írta: "...a bányászok a föld alatt úgy dolgoztak, mint egyfajta bensõséges közösség." A sötétség és a veszély "a fizikai, az ösztönös és intuitív kapcsolatot a férfiak között magas szintre fejlesztette, valóságossá és erõssé tette." Lawrence apja nagyon jóképû volt fekete, hullámos hajával, "dallamos hangjával... szép, elegáns táncával, ... megnyerõ modorával és túlcsorduló humorával, jólelkével". Más szavakkal, valódi primitív volt! A fiatal Lawrence érezte ennek az életformának az erejét. Ennek a túláradó életnek éppen ellentéte volt anyja életmódja - az "úri hagyomány". Bár a fiú követte anyja szabályait és csaknem meghalt e szabályok miatt, édesapjának korai befolyása mélyen megmaradt benne.

Lawrence elsõ kiadója, Ford Madox Ford látta, hogy Lawrence írásai teljesen különböznek más angol regényírók mûveitõl. Ford mondta, hogy mikor Lawrence a természetrõl ír, ezek a szakaszok "mint a tûz, úgy futnak át a könyvein és izgalmasak, az élet miatt, amely áthatja az írásait... az az ember érzése, hogy valóban volt számára egy természetfölötti oldal.. összhangban mély erdõségekkel, amelyek különös helyek." Mint bármely valódi primitív, Lawrence "a valóság egy ragyogásában" élt, a természettel való kapcsolatában.

Egy másik kortársa, Cecil Gray, a skót zeneszerzõ, aki a Lawrence-ekhez közel élt Cornwallban, mély ellenszenvet táplált iránta, de elismerte, hogy amikor Lawrence "tényleg megvalósította önmagát, az a természet világában történt... és a fákkal". Gray megállapítja: "Az egész irodalomban kevés van, ha egyáltalán valami, ami összehasonlítható azzal az egyedülálló mélységgel és kifinomultsággal, amellyel Lawrence érzékelte a Természetet annak valamennyi formájában és megnyilvánulásában. S faun volt, Pán gyermeke... Ez volt a valódi Lawrence; ebben volt igazán nagy."

Miután összeházasodott Friedával, képessé vált arra, hogy a szexualitás erejérõl írjon. Azelõtt Frieda, bár már Weekly professzor felesége volt, viszonyt folytatott Otto Grosszal, aki egyszer Freud legkiválóbb tanítványainak egyike volt. Egy alkalommal maga Freud is megállapította, hogy Jung és Gross a legtehetségesebb tanítványai. Gross volt az élharcosa "az erotikus mozgalomnak", amely úgy tartotta, hogy a házasságon kívüli szerelem az egyetlen út, amely a modern embert "mindennek a természetes forrásához" kötheti. Gross egyszer azt írta, hogy Frieda "törölte le Freud árnyát az útjáról". Késõbb egyenesen Friedának írta, hogy õ "a jövõ asszonya". Ezen azt értette, hogy Frieda példa arra, hogyan élnek majd az emberek a jövõben, ha már nem rombolják õket azok a körülmények, amelyek ellen õ, Gross harcolt. égy folytatta, hogy Frieda "az egyetlen személy, aki ma szabad maradt a szüzességtõl mint morális követelménytõl és a kereszténységtõl, meg a demokráciától, meg az értelmetlenség többi efféle gócától". A továbbiakban a csodálat hangján írja le, hogy "az arany gyermek" képes arra, hogy távoltartsa "két komor évezred átkát és szennyét a lelkedtõl a nevetéseddel és a szerelmeddel."

Friedát nyilvánvalóan lenyûgözte Gross, de ereje megrémítette. Gross késõbb meghalt egy elmegyógyintézetben. Mikor Frieda találkozott Lawrence-szel, észrevette, hogy a férfi ugyanazokat a dolgokat látja meg benne, mint Gross, de Lawrence "biztonságosabb" volt. A szexuális kínokat, amelyeken Lawrence e találkozás elõtt keresztülment, a Manifesto címû vers mutatja be. Elõször a testnek az ételre és melegre vágyakozásáról, e vágyak kínjáról, majd a tudásvágyról szól; így folytatódik: "De aztán újabb éhség jött/ nagyon mély és mohó." Ez még sokkal rémisztõbb, mint az étel utáni vágy; ez "a nõre éhezés". De nem akármilyen nõre. És ezután leírja, hogy Frieda az életnek micsoda teljességét hozta meg a számára. Ettõl fogva Lawrence felismerte, hogy valami mélységes módon a nõ, a szex és a természet összekapcsolódik.

Leghíresebb regényében, a Fiak és szeretõkben (Sons and Lovers), amelyet a Friedával való találkozás után írt, van egy szerelmi jelenet Clara Dawesszel, egy elvált nõvel (akit részben Friedáról mintázott). Egy csatorna mellett szeretkeztek, és ahogy öntudatuk visszatért, az írás így folytatódik:

"Találkoztak, és ebben a találkozásban benne volt a sokféle fûszál szurkálása, a bíbic kiáltása, a csillagok forgása... Ismerni saját semmiségüket, ismerni a felfoghatatlan élõ áramlatot, amely mindig hordozta õket... Ha egy ilyen nagy és fenséges hatalom árasztotta el õket, olvasztotta magába õket mindenestül, hogy tudták, õk csak porszemek az ellenállhatatlan dagályban, amely minden fûszálat felemel annak kicsiny magasságába és minden fát és élõ dolgot, akkor miért aggódjanak önmaguk miatt? Engedni tudták, hogy az élet vigye õket..." Egy Lady Ottoline Morrellnek szóló levélben Lawrence világos magyarázatát adja annak, mit ért a nõk "hatalmán". Leírta, hogy a földnek szüksége van a profetikus típusú nõkre, és hogy Lady Morrell se csak az agyára vagy akaratára hagyatkozzon, hanem arra "a képességre, amely felfogja a rejtett hullámokat, amelyek az élet mélységeibõl jönnek és közvetíti ezeket az érzéketlen világnak".

Lawrence, ahogy Kenneth Rexroth leírta, "azon kevesek egyike volt..., akik valami hihetetlen töltést sugároznak. Ha az ember egy szobában ült és õ bejött hátulról, ez az egész szobában visszaverõdött, mintha hatalmas dinamópólusok lettek volna a falakkal szemben." Lawrence-t sok nõ vette körül, néha mondta is Friedának, hogy neki kell a nõket távoltartani tõle. Több mûvében leírta, hogy új kapcsolat kell hogy kialakuljon a nemek között, sõt újfajta házasság kell. A Szerelmes nõ címû könyvben Birkin indulattal kritizálja azt, amit most "függõségi szerelemnek" neveznénk, és a házasságot: "...az egész világ párokból áll, mindegyik pár a saját kis házában, a saját kis érdekeit figyeli, a saját kis privát levében fõ." Sokkal késõbb ismét így írt a folyamatos házasságról: "Micsoda gyenge sokasága a kompromisszumoknak! Nem is jó beszélni róla: a házasság... addig tart, amíg a társadalmi rendszerünk fennáll, mert éppen ez az, ami összetartja a rendszerünket. De ez a rendszer összeomlik, és akkor a házasság másmilyen lesz - valószínûleg törzsibb... mint a régi pueblo-rendszerben..."

A szexrõl magáról így ír Lawrence: "Nem jó szexuálisnak lenni. Ez csak egy formája ugyanannak a statikus tudatosságnak. A szex nem élõ, amíg nem válik öntudatlanná: és sohasem válik öntudatlanná azáltal, hogy figyelnek a szexre. Az embernek szembe kell néznie egész tudatos énjével, és szétzúzni azt." Régen, 1908-ban, mikor Lawrence próbált "fallikus víziója" felé törekedni, azt írta, hogy a legtöbb ember úgy házasodik, hogy "a lelkük a szexuális szeretet hangjaira rezdül..., de úgy gondolom, a szerelem sokkal nagyszerûbb, ha nemcsak a szexuális húrok csoportja hangzik, hanem a nagy harmóniái és a kis harmóniái is mindannak, amit vallásos érzésnek (széles értelemben) és egyszerû szimpátiának nevezünk."

Állat-elõdeinknek százezer éves genetikai programozása nyomán belénk ivódott a szexuális energiák szerves, elkerülhetetlen áramlása és vegyülése; ez korábban természetesen érvényesült, mivel intenzíven, kint a természetben éltünk. De ma, civilizált életünkben ez az "elkerülhetetlen" áramlat, úgy tûnik, csak akkor bukkan felszínre, ha együtt dolgozunk kint, a természettõl körülvéve. Egész nyugati irodalmunkban Lawrence kivételével senki sem adott megfelelõ leírást a megszentelt föld és megszentelt szex együttes áramlásáról. Lawrence gyakran segített aratáskor a szeretett "otthoni völgyben", mielõtt a városba kellett mennie tanítani. Friedával való találkozása után írt Szivárvány (Rainbow) címû regényében Willrõl és Annáról, akik zabot raktak kazalba a tiszta teleholdas éjszakában. "Nagy, arany hold függött súlyosan a szürke horizonton, a fák magasan lebegtek, álltak hátul a szürkületben, várakozva." Will és Anna kilép a kapun egy nyílt mezõre, ahol néhány zabkéve szanaszét hevert a földön, ahogy az aratók hagyták, más kévék meg már keresztekbe rakva álltak. Kezdik felrakni a többi kévét. És a természetben végzett munka ritmusa hatja át õket. A zabkévék zizzennek, mint a forrás, ahogy váltakozva rakják õket egymásra. "Csak az elõre-hátra mozgás a holdfényben, elmélyülve, csak a hajlongás volt a csendben, amiben csak a kévék puffanása hangzott, majd megint csend, újra puffanás." És mind közelebb húzódtak egymáshoz, ahogy mentek lefelé a sorok mentén, amíg végül találkoznak, és a fiú karjába veszi a lányt, "illatosan és frissen" az éjszakai levegõtõl és a gabonától. "És egész ritmusa ott lüktetett a csókjaiban... ott álltak, összeölelkezve, lebegve, az éjszakában." Itt már nem a puszta "szex a fejben" van, hanem összhangba olvad a hold, az érett zabkévék, a fiú, a lány és a magas, várakozó fák.

Miután Lawrence csaknem meghalt Mexikóban, visszatért Európába és megírta a Lady Chatterley szeretõjét (Lady Chatterley's lover); utolsó erõfeszítése volt ez arra, hogy kifejtse "fallikus vízióját", de válaszul csak elmarasztaló kritikákat kapott, amiért "pornografikus" regényt ír, miközben haldoklik. Ezért 1929-ben, egy évvel azelõtt, hogy meghalt, írt egy tanulmányt, amely halála után jelent meg, "Lady Chatterley szeretõjének apropói" címmel. Ebben olvasható szépséges végsõ megállapítása:

Az emberiség utolsó háromezer éve egy kirándulás az ideálokba, testetlenségbe és tragédiába, és most a kirándulásnak vége... ez gyakorlatilag kapcsolat kérdése. Vissza kell találnunk a kapcsolathoz, élénk és tápláló kapcsolathoz a kozmosszal... Az út a naponkénti rituálén, az újraébredésen át vezet. éjra gyakorolnunk kell a hajnal, a dél, a napszállat rítusát, a tûzgyújtás és a vízöntés rítusát, az elsõ és az utolsó lélegzet rítusát... Vissza kell térnünk 'a tudásra az együttlét jegyében", amelyben a test, a szex, az érzelmek, a szenvedélyek együtt léteznek a földdel és a nappal és a csillagokkal.
 

Összefoglalás

Országunkban csak most kezdünk rátalálni a visszaútra az "élénk és tápláló kapcsolathoz a kozmosszal... a rítusok által"; ezért fontos itt két dolgot hangsúlyozni. A "világmegújító fesztiválnak" hagyományos és elengedhetetlen része a nemek örömteli és szabad vegyülése. De a mi eurocentrikus hangsúlyunkkal a szexen mint "dolgon" - olyasvalamin, amit akarni és korlátozni kell - nem vagyunk még olyan helyzetben, amelyben a szex rituális használatától elvárhatjuk, hogy "szabad" vagy "örömteli" legyen. Ezért valószínû, hogy legalábbis a közeljövõben a szexuális energiát (amely természettõl fogva mindig jelen van) táncok, májusi ünnepek, flört és ugratás formájában osztjuk meg (a primitív kultúrákban ezek hagyományos módjai a potenciálisan kitörésre kész szexuális energia kezelésének olyan emberek között, akik a közeli rokonság miatt nem házasodhatnak). E tevékenységek mindegyike megosztja és megújítja az energiát, akárcsak a teljes genitális szex, ha a beleolvadó szexuális energiát dicsõítik, elismerik, és - éppilyen fontos - nevetnek vele és rajta. Bárki, aki valaha is részt vett egy évszakos rítuson egy pueblóban (indián falu), tudja, milyen fontosak a "bohócok" a tánc során. Gyakran óriási mûpéniszt viselnek, vagy mulatságos nõi öltözéket vesznek fel, és sokszor elkapnak egy-egy gyanútlan turistát és közösülést mímelnek, felháborító módon. Ez az, amit nekünk is engednünk kell megtörténni, hogy fennmaradjon a fontos szexuális energiaáramlás az embercsoporton belül és emberek és nem-emberek közt a nagy ünnepeken. Gaster szerint "a szexuális promiszkuitás intézménye az évszakok fordulópontjain fennmarad az európai folklórban a kötelezõ csókolózás és az év bizonyos napjain az "emelgetés" enyhített formáiban". Leírja a "hocking day" szokását Hungerfordban, Angliában. A húsvét utáni második kedden a férfiak végigmennek az utcákon, "emelgetve" a nõket, csókot követelve mindegyiktõl. A fagyöngy alatti csókolózás karácsonyi szokása szintén egy maradványa a téli napéjegyenlõség idején régen jellemzõ szexuális promiszkuitásnak. A másik fontos szempont a ritualizált születésszabályozással kapcsolatos. Ahogy korábban említettem, az évszakos rítusok ahhoz kapcsolódnak, ahogy egy adott helyen minden élõ - ember és nem-ember - "növekszik", olyan módon, amely megtartja az ökoszisztémán belüli egyensúlyt. Ebbe nyilvánvalóan beletartozik a születésszabályozás; de a rituálé szempontjából nézve ez fel sem merül a legtöbb emberben. A guajirók, akik jelenleg Venezuelában élnek, a születések ilyen értelmû korlátozását szerves részévé tették a nõket beavató rítusoknak. Alighogy egy lány észreveszi menstruációjának elsõ jelentkezését, azonnal egy kicsi elkülönített fülkébe költöztetik. Kap egy "gyógyszert" az elkülönítése elsõ éjjelének a közepén. Ez a gyógyszer, huawapi a neve, "arra való, hogy szabályozza és ritkítsa a terhességeket, hogy egy nõ két-három vagy legfeljebb négy gyermeket hordjon ki az élete folyamán". Az elkülönítés elsõ hónapja folyamán napi háromszor szedi a lány ezt a gyógyszert, ami egy helyben termõ gyógynövény. "Késõbb mint férjes asszony, amikor szül, újra szedi ezt a növényt, a szülés után három napig, de nem hosszabban, mert akkor sterillé is válhat." Sok másra is megtanítják az elkülönített lányokat, így érzik, hogy különlegesek. De ezeket most hely hiányában nem részletezem. A hagyományos primitív kultúrákra jellemzõ nagy évszakos ünnepeknek még egy funkciójuk van: kiegyensúlyozzák az egyénen belüli férfi és nõi pólust. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy a férfi és nõi tudatalatti között fellépõ ádáz anima-animus harcot megelõzhessük. C. G. Jungtól származnak ezek a meghatározások: mindkettõnek a latin "animare" szó a gyökere, ennek jelentése pedig: "életet adni, felélénkíteni". Jung szerint "az anima és az animus valamiféle élénkítõ lelkei vagy szellemei a férfinak és a nõnek". Az animus a nõ férfi aspektusa, az anima pedig a férfi nõi aspektusa. A kultúránkban ezeknek az ellentétes aspektusoknak ritkán adjuk meg a lehetõséget, hogy teljesen kifejlõdjenek, emiatt egy középkorú embernél már valódi krízis lép fel. "Az anima esetében éppen õ az, ami a férfi hangulatai mögött rejtõzik. Ha egy férfin erõt vesz az animája, sötét hangulatba kerül, és hajlamos arra, hogy mogorva, túlérzékeny és visszahúzódó legyen. Mérgezõ légkör veszi körül, úgy tûnik, mintha egyfajta pszichés ködbe merülne." Ha kifejezné vagy ki tudná fejezni ezeket az érzéseket, minden rendben lenne. De ha erre nem képes, "az anima megragadja õket... A férfin düh vesz erõt, és haragja állandóan a kitörés határán van, mintha az anima nyugodtan állna, hogy égõ gyufáját bármikor bedobja egy hordó benzinbe, amely felrobbanásra vár, és a férfi kitör egy mindent elárasztó és ellenõrizhetetlen érzelemben". A nõi lélekben az animus (a nõ férfipólusa) "tipikusan megjelenik az ítéletekben, általánosításokban, kritikus állításokban". A nõ pedig nagyon levertté válik, mert ezek az ítéletek, amelyek belõle törnek fel, "elpusztítják saját értékének és méltóságának érzését". Emily Bronte, a regényíró, az animust "a Nagy sgyésznek" nevezte, de hívják a "Kötelesség Démonának" is. Az a nõ, akit az animusa ural, kivetíti ezt a férfire, akivel él, és bosszút akar állni, mert úgy érzi, a férfi volt az, aki megsértette õt. Lényegében az történik, hogy a férj és a feleség két tudatalatti aspektusa veszi át az irányítást és a legjelentéktelenebb dolgokon is ádáz viták kezdõdnek, miközben egyik tudatos fél sem érti, miért történik ez. A hagyományos évszakos ünnepek lehetõvé teszik ezeknek az energiáknak a kiegyensúlyozását például úgy, hogy a férfiak nõi ruhát, vagy a nõk férfiruhát viselnek, és mindkét csoport humoros paródiákat ad elõ a másik nem viselkedésérõl.

A hagyományos kultúrákban egyik nem sincsen olyan szoros szerepstruktúrába zárva, ahogyan azt eurocentrikus kultúráink megkövetelik. Egy hagyományos kultúrában ha egy nõ már kihordta a gyermekeit, automatikusan tekintéllyé válik, és az egész törzs hozzá jár tanácsért, mert õ "tudja". Ugyanígy, ahogy egy férfi idõsebbé válik, igen gyakran még nagyobb részt vállal a törzsi rituáléból, ezáltal az animája vagy nõi pólusa megkapja az esélyt a növekedésre. Ögy az egyének jobb emberekké válnak, és az egész törzs javára válik az idõsebbek - férfiak és nõk - mélyebb megértése. Hogyha nem úgy nézünk a szexre, mint egy "dologra", két ember "ügyére", hanem a legtágabb értelemben vett kapcsolatra, akkor egyre növekszik. Kint a természetben a nemi aktus elveszítheti azt a lehatároltságát, hogy "pusztán" egy férfi és egy nõ között történik. Egyre jobban elmélyül, amíg meg nem csapolja az idõsebb, "állati" agy energiáit, majd a még idõsebb "hüllõ"-agyét. És az ember érzi, mint nõ ki ebbõl a "kiterjesztett identitásból" az Énje, mind nagyobbra, mind mélyebbre, amíg "ki nem nyílik a nappal, az egész élõ kozmosszal való tiszta kapcsolat virágjában... Ez a menny állapota. És ez az állapota egy virágnak, egy kobrának, egy ökörszemnek tavasszal, egy férfinak, aki tudja, hogy királyi és megkoronázta õt a nap, és lábai a föld belsejét tapintják." Ez Lawrence lírai örömkitörése a Lobo-hegyi megszentelt földjében gyökerezõ életének ereje felett. "Számomra" - írta 1925-ben, szavakba foglalva, milyen, mikor messze néz "a hegyeken, amelyek már sötétek, és lent a sápadt-meleg sivatagon, ahol árnyék-foltok úsznak: számomra ez a hely megszentelt. Ez a hely áldott." Saját életünkben éppígy elvezethet a megszentelt földünk ereje a megszentelt szexhez, ahol mi is megtapasztalhatjuk "a mélység bûvöletét".