A márványterem

Egy Borsod megyei kis faluban, született egy ikerpár, fiúgyermekek voltak. Bár a hasonlatosság ijesztő volt, mégis két világ! Míg az egyik elindult az emberek útján, a másik a tudás és az istenek útját követte.

Már gyermekként 5 évesen rettenetes víziói voltak, látomások, melyben látta a világ leges legvégét! A csoda abban rejlett, hogy a gyermek megértette mit lát, tudta, elméje megértette mi a jelentése a vízióinak.

A látomást, melyet mindjárt elmesélek, a gyermek 5-6 évente újra és újra látta egészen jelenekig. A hajnali órákban, amikor már majdnem virradt a reggel, a gyermek szemei előtt megjelent egy sivatag, melyben ott látta magát ülni. Tudta azonnal, hogy nincs senki és semmi csak ő, a homok. Homok volt mindenütt! A nap a szemébe tűzött. Kicsit távolabb egy porfelhő emelkedett a szeme magasságában és lassan szállt tovább a levegőben. Sárgás fényben sárga a homok, az ő színe is sárga, a nap, a levegő! Minden! Közben a tudata mondatta vele, hogy nincs senki a Földön csak ő és a végtelen homoksivatag. Hirtelen érezte, hogy mögötte nagyon magasból valaki nézi őt az északi égboltról. Félelemmel töltötte el a gyermeket. Nem nézett hátra, mert tudta, hogy értelmetlen. Így is látta a két szemet, mely figyelte.

12 évesen történt vele egy rettenetes dolog, mely örökre a lelkébe égett. Azon a nyáron újabb dolog vette kezdetét, ami már nemcsak egyszerű vízió vagy látomás volt. Ez a dolog megtörtént vele. Egy hajnalon a gyermek ágyából félálomban felkelve látta, hogy kint a kerítésnél egy emberi alak áll. Azonnal tudta, hogy őt várja. Rémülten figyelte lábait, ahogyan állnak, a bal kissé előre berogyva, a jobb egyenesen. A feje előrehajtva a földet nézte. Majd meghalt a rémülettől, ahogy egyszer csak kint látta magát mellette. Az ő lábai is ugyanúgy álltak, mint az emberi alaké. Az emberi alak hosszú, csuklyás ruhában volt, így nem lehetett látni az arcát. A gyermek tudta, hogy nem is fontos, mert nem volt test a ruhában. A férfi nyugati irányba mutatott, majd azt mondta – Jöjj! Lassan elindultak a naplemente irányába. Egy régi temetőhöz értek, ami nem volt elkerítve. Nagy kövek voltak a földbe szurkálva. A temető végén hatalmas árok húzódott hosszant. Az alak intett, hogy kövesse, majd lassan elindultak az árkon át, melynek két partján férfiak és nők ültek. Ami feltűnt, hogy nem voltak sem idősek, sem fiatalok. Magzati pózban kuporodtak össze, a fejük a térdükre hajtva, kezeikkel karolták át, hogy ne látszódjon az arcuk. A gyermek azonnal megértette, hogy öngyilkosokat lát, akiket nem temethettek szent földbe. Az alak szólt. - Tovább megyünk!

Egy nagyon sötét helyre vezette, mintha egy nagy puszta lett volna, de rettenetesen sötét volt. Megálltak. Milliónyi gyermek hangját hallotta. Nagyon vékony hangok voltak, újszülöttek hangjai. Ezek a gyermekek azért nem lettek megkeresztelve, mert megölték őket. Egy hatalmas ajtó elé érkeztek. Akkora ajtó volt, hogy előtte, de utána sem látott többször ilyet. Színaranyból volt. Felszólította, hogy lépjen át az ajtón. Akkor azt hitte, hogy a mennyek országába engedték be, de nem az volt. Az alak a háta mögé lépett és két lépésben eltűnt. Egy hatalmas teremben találta magát. Minden tiszta fehér márványból volt, az asztallapok is, melyek mellmagasságban álltak ki a falból. Minden asztal mellett állt valaki, a teste pedig az asztalon. Feltűnt, hogy az ott állók ugyanabban a testtartásban álltak, mint az idegen a házunk előtt. Beállt egy asztalhoz és nézte, hogy ugyanúgy áll mint ők. Ekkor fedezte fel saját testét az asztalon. Hirtelen olyan mértékű fájdalom járta át, melyet soha sem érzett. Ordított, sikoltott! Ez nem lehet! Az ő gyönyörű teste nem lehet még ott! Fel akarta venni, de lehetetlen volt megmozdítani. Zokogásba tört! Nem és nem fogadta el, hogy elveszítette a testét! Szinte dühöngő vadállattá változott és kiszaladt abból a teremből. Megállt egy helyen és csak nézett bele a rettenetes sötétségbe. Majd hirtelen érezte, hogy odalép hozzá valaki. Egy karnyújtásnyira állt meg tőle, majd így szólt. – Ugye milyen jó itt? A csönd, a nyugalom, ez mind a te részed! Itt nincs semmi csak te! Te számítasz csak. Nézd a helyet! Nézd hol voltál, mert tudnod kell róla! Ekkor ugyanúgy két lépésben eltűnt mögötte, mint a másik idegen. A gyermek felriadt. Felült az ágyon és nézte az ablakon átszűrődő pirkadatot. Borzongott.

A gyermeket annak az évnek nyarán többször is megkísértette a halál. Először elütötte egy busz. Olyan mértékű volt az ütés ereje, hogy ahol a teste becsapódott, behorpadt a busz. A busz sofőrje helyben infarktust kapott, így mindkettejüket azonnal elvitte a mentő. A gyermek csodával határos módon, horzsolás nélkül megúszta a balesetet, csak enyhe agyrázkódás érte. Majd abban a hónapban beleesett a bányatóba. Mivel nem tudott úszni, magával ragadta a mélység, de akkor is érte küldtek, mert mielőtt megfulladt volna, visszahozta őt a halálból. Valaki, akiről azóta sem tudni, hogy ki volt és hogy került oda pont akkor. A gyermek azóta felnőtt. Azt hitte vége lesz az egész rémálomnak és nem sejtette, hogy csak akkoriban kezdődött. Azóta már férfiként is meghalt egyszer és részese lett a szörnyűbbnél szörnyűbb történéseknek. Megismerte a halált! Halál... ami az embereknek csak egy szó, sem több, sem kevesebb. Tudja hogyan és mikor ér véget az ember élete e földön és tudja, hogyan lehet megállítani.

Megismerte Jézus rejtélyeit és megismerte Istent magát! Ehhez meg kellett hazudtolnia a biblia minden szavát!

Szóljon hozzá!

Név (kötelező)

Frissítés

Küldés (Ctrl+Enter)

Mégse